45. fejezet / Cameron

Sziasztok!
Mint ahogy azt ti is láthatjátok, nem igazán sikerül betartanom a heti egy részt. Őszintén szólva az utóbbi időben eléggé lefoglalt az egyetemre való készülődés, és még mindig várnak rám egyéb teendők, viszont most megérkeztem az új résszel. Ezt a fejezetet követően még öt rész fog várni rátok. Ami nem sok,de úgy érzem, hogy a jelenlegi szálat nem érdemes tovább húznom. Vannak még ötletek a fejemben, így Grace és Cameron nem fog feledésbe merülni, de úgy érzem, szükségem van egy kis szünetre, hogy rájöjjek, mit is tudok még kettejükből kihozni. Szóval az epilógust követően szüneteltetem ezt a történetemet, és talán egy másik blogomat folytatom, de az sem kizárt, hogy egy kis időre nem publikálok. Ez nem azt jelenti ugyan, hogy sosem fog folytatódni a történet, de jelenleg is egy másfajta sztorin dolgozom, és szeretnék több időt fordítani rá.
Kisebb regényt sikerült írnom nektek, remélem, nem vette el a kedveteket az olvasástól! Jó szórakozást hozzá!
Lena

45.

„Ha megkezdődik a visszaszámlálás, annak sosincs jó vége.”

 - Jennifer L. Armentrout

Cameron

Grace apró, láthatatlan mintákat rajzolt a csupasz bőrömre. Egyikünk sem szólt egy szót sem, de mindketten tudtuk, hogy valaminek a végéhez közeledünk. Hiába volt még egy évünk, ez nem volt elegendő. Az óra vészjóslóan ketyegett a fejünk felett. Közelebb húztam magamhoz Őt, tenyerem a hátára simult. Oldalra fordítottam a fejem. Grace hatalmas, tágra nyílt szemekkel bámult rám. Kimondatlan szavak lebegtek közöttünk. Talán attól féltünk, ha kiejtjük őket, valósággá válnak, amire egyikünk sem készült fel még.

- Szeretlek – suttogtam.

- Én is szeretlek, Cameron. – Megállt a keze, egy kicsit feljebb csúszott, hogy ajkunk egy szintbe kerülhessen. Vannak olyan helyzetek, amikor az ember megpróbálja belesűríteni minden mondandóját egyetlen érzelmes mozzanatba. Azt akartam, hogy Grace tudja, ha nem is hajtogatom folyton, igenis fontos nekem, és az életem neki köszönhetően ilyen. - Tudod, mihez fogsz kezdeni az érettségi után?

- Nem – feleltem a távolba meredve. Igazság szerint korábban meg sem fordult a fejemben az egyetem gondolata. Ez azonban megváltozott, amikor egy Grace nevű apró, de annál erősebb hurrikán végigsöpört az életemen. Ábrándozni kezdtem, hogy felvesznek egy egyetemre, lediplomázom, és olyan életet biztosíthatok neki, amit megérdemel. Ott volt azonban a másik oldal is. Mi van, ha kudarcot vallok? Nem vesznek fel, itt ragadok ebben a kisvárosban, távol a lánytól, akit szeretek. Az életem megint gödörbe kerülne, és arra nem álltam készen.

- Cam… Nagyon rosszul hazudsz – nevetett. Kibontakozott az ölelésemből, és kiszaladt a fürdőszobába. Mire visszatért már fel volt öltözve. Lassan visszamászott az ágyra, és elhelyezkedett az ölemben. – Nem rossz dolog, ha vannak terveid. Sokkal többre vagy képes, mint te azt hiszed.

- Te miért hiszel bennem ennyire?

Kezét a tarkómra csúsztatta, és végigszántott a hajamon. – Mert ismerlek. Tudom, milyen vagy, és azt is, hogy nagy dolgokra vagy hivatott.

- Cica…

- Nem – csattant fel. – Igenis megérdemled, hogy valami igazán jó helyre bekerülj.

Az nem volt kérdés, hogy Grace hova jelentkezik, órákig képes lett volna beszélni arról az egyetemről, ahova már kislányként is vágyott. – Grace, ezt te sem hiheted el. Nem rendelkezem kitűnő múlttal.

Mérgesen a mellkasomra csapott. – Ez nem a te hibád. Van egy éved, hogy összehozz valami igazán jó jelentkezési lapot. Szerezhetünk neked ajánlólevelet is. Képesek leszünk rá.

- És aztán?

- Mire gondolsz?

- Felvesznek mindkettőnket, és aztán mi lesz? Mi van, ha mérföldek fognak minket elválasztani? Nem egy karnyújtásnyira leszünk egymástól. Nem tudunk csak úgy átszaladni a szomszédba.

- Ezen majd akkor ráérünk gondolkodni.

- Mikor, Grace?

- Nem tudom, oké? Még nem gondoltam rá.  – dörzsölte meg a homlokát, mintha ez a segítségére lenne valami ésszerű döntés meghozatalában. - Nem hittem volna, hogy így elszalad az idő, és abba sem gondoltam bele az elején, hogy kettőnk között bármi kialakulhat. Nem tudom, mit fogunk tenni, de egyelőre ne bolygassuk. Csak élvezzük az együtt töltött időt. A jövő megvár minket.

Minden bizonnyal igaza volt, de agyamat ekkora már ellepték a rémképek, amint Grace más pasikkal csinálja, amit velem. Tudtam, hogy a jövő próbára fogja tenni a kapcsolatunkat. Olyan nehézségekkel kell majd szembenéznünk, amiket el sem tudunk még képzelni.

- Öltözz fel! – parancsolt rám. – Nem sokára lesz a tűzijáték, és a parkból szeretném nézni.

Néhány perc alatt magamra kaptam a földre szórt ruháimat. Éreztem magamon Grace pillantását, minden mozdulatomat árgus szemekkel figyelte. – Biztos a parkba akarsz menni? Mert ahogy nézel rám, az egészen mást jelez.

- Persze – hebegett, és elpirulva fordította el a fejét. Zavarában a haját kezdte el csavargatni. Édes istenem! Mély levegőt vettem, és próbáltam rendre utasítani a testemet, ami igencsak nehezen működött az elmúlt néhány óra után. De végül kézen fogtam Gracet, és a park felé vettük az irányt. Egészen nagy tömeg gyűlt össze a parkban. Alig lehetett kikerülni a sok földön heverő, pokrócos embert. A többiek a megbeszélt helyen vártak ránk. Rebecca úgy nézett ki, akár egy kislány, aki életében először lát színes fényeket az égen. Egy pillanatra mosolyt csalt az arcomra, és ráébredtem, hogy egy év igencsak rövid idő azokkal, akiket mindennél jobban szeretsz.

***

A nyár szélsebesen szárnyalt el a fejünk felett. Úgy tűnt, néhány napot át is ugrottunk, mert a naptár vészesen közeledett a szeptemberhez. Az utóbbi időben Grace szinte teljesen eltűnt a szemem elől. Vicky és ő gyakorolni kezdtek a felvételire. Az iskola kezdetével vészesen meg fog csappanni a szabadidőnk, így korán neki akartak állni. Ez viszont azt eredményezte, hogy alig láttuk egymást. A kávézóban együtt töltött idő korántsem volt elég nekem. Folyton hiányzott, és nem tudtam, mit kezdeni magammal. Így kerestem egy hobbit. Ami azt illeti, teszteltem, mennyire megy még jól a rajzolás. Elővettem a régi készletemet, amit valamelyik születésnapomra kaptam még Anyától. Előhalásztam egy kevésbé használt lapot a fiókom aljából, és kiterítettem az asztalon. Vártam, hogy az ihlet megszálljon, vagy valami isteni sugallatra rajzolni kezdjek. Idővel azon kaptam magam, hogy valami van a véremben, mert ahogy kezembe vettem a ceruzát, mintha a kezem magától siklott volna a papíron. Órákra bezárkóztam a szobámba, és az is elkerülte a figyelmem, hogy valaki kecses léptekkel besétál az ajtómon. Kiesett az ujjaim közül a ceruza, ahogy két vékony kéz átkarolta a nyakamat. Grace a vállamra tette a fejét, és úgy meredt a papírra.

- Wow – csodálkozott. – Nem is tudtam, hogy valamiben ilyen jó vagy a gúnyolódáson kívül.

- Csak gúnyolódásban vagyok jó? – vágtam vissza.

- Igazán jó csak abban – felelt nevetve. Hát legyen!

- Meglátjuk, változik-e a véleményed, ha ezt csinálom. – Felálltam, átöleltem, és megcsókoltam. Nem finomkodtam, mohón faltam az ajkát. Éreztem, ahogy zihálva akar elhúzódni, de nem hagytam. Szorosabban tartottam.

- Oké, és talán ebben is – suttogta, mikor engedtem a szorításomból.

- Reméltem, hogy ezt mondod.

Grace ellépett mellettem, és az asztalomra pillantott. Alaposan szemügyre vette az elmúlt napok munkáit. – Ez a kávézó? – emelt fel egy papírt.

- Igen – bólintottam.

- Gyönyörű, és aprólékos. Még az a kis repedés is rajta van – ámult el. – Talán ezzel kellene foglalkoznod.

- Rajzoljak épületeket? Nem hiszem, hogy abból meg lehet élni – nevettem.

- Nem, te bolond. Tervezz épületeket! Nem gondolkodtál még el rajta? Tehetséges vagy, Cameron. Még csak meg sem kell erőltetned magad, és ilyeneket alkotsz – mutogatott hevesen a rajzra.

Tanácstalanul vakargattam a fejem. – Nem tudom, Grace.

- Mit lehet ezen nem tudni? – csattant fel. – Meg kell próbálnod, Cam! – Tovább nézelődött az asztalomon, és csupán ekkor jöttem rá, hogy a nagy papírkupac alján lapult egy rajz, amit nem szerettem volna megmutatni neki. – Ez én vagyok? – Szinte meghatódott volt a hangja, ahogy a saját arcát nézte. Igazából úgy éreztem, hogy a legkevésbé sem sikerült megragadnom a valódi szépségét, és egyszerűen csak megalkottam Grace cseppet sem hasonlító, hamis mását. Azonban úgy látszott, Neki tetszik.

- Szebb, mint én – nevetett.

- Nem igaz – léptem mögé. – Az igazán szépet nem lehet megörökíteni. Ugyan elkészíthetünk valami hozzá hasonlót, de Téged sosem tudnálak lerajzolni úgy, ahogy látlak. Az emberi szem felfog olyanokat is, amit nem lehet papírra vetni, és még lefotózni sem. Az emlékezetünk képes csak eltárolni.

Sűrűn pislogott. – Te mióta tudsz ilyeneket?

Vállat vontam. – Régen érdekeltek az ilyen dolgok.

- Nos, azt hiszem, ideje felfrissíteni ezeket, mert van egy nagyon jó ötletem, ami szerintem téged is érdekelni fog – mosolygott. Kérdően pillantottam rá, de nem mondott semmit, csak sejtelmesen somolygott. Valamin törte azt a gyönyörű fejét, ami mindent megváltoztatott.

44. fejezet / Grace

Sziasztok!
Megérkeztem az új résszel, ami lassan nagy szó lesz, hiszen egészen sok kimaradás volt az elmúlt időszakban. Nem is nagyon szeretném tovább ragozni, jó olvasást kívánok hozzá.
FIGYELMEZTETÉS: A fejezet nagy része a 18+-os kategóriába tartozik, így csak saját felelősséggel tessék olvasni.
Ölel titeket,
Lena

44.

„Bennem volt. Ő bennem volt, és én benne voltam, együtt voltunk egy végtelen térben, és nem volt egy olyan pont, ahol ő végződött, és én elkezdődtem.”

 - Rick Yancey

Grace

Visszatérni a normális kerékvágásba könnyebb volt, mint gondoltam. Másnap ugyan még ejtettünk néhány szót az ügyről, de aztán mindannyian igyekeztünk továbblépni. Mindannyian, kivéve Cameron. Ő volt az egyetlen, akinek további információkra volt szüksége ahhoz, hogy túl tudjon lépni azon, ami történt. Néhány nappal később a család megkapta Arnold Berry vallomásának teljes másolatát, ami fényt derített a számunkra homályos részletekre. A férfi elárulta, hogy a kezdetektől fogva cellatársak voltak Henryvel, aki minden szabad percében azon dolgozott, miként fogja tönkretenni azokat az embereket, akiket állítólag szeretett is. Szilárd alapokon álló tervet szőtt. Már csak az volt a kérdésem, ha ezt teszi azokkal, akiket tényleg szeret, mit tett volna egy olyan emberrel, akit szívből gyűlöl? Vajon lettek volna áldozatok? Minden bizonnyal igen. Arnold elmondása szerint Grant lett volna az első személy, akit Henry eltávolított volna az útból, hogy megvalósíthassa tervét, miszerint ismét megfélemlíti a családját, hogy könnyűszerrel irányíthassa őket.  Mélyen legbelül tudtam, hogy ez volt az egyetlen megoldás, amivel megőrizhetjük azt, amink van. Henry mindenképp szétdúlta volna azt, amit Cameronék gondosan felépítettek. Az eset lezárását követően egyikünket sem zaklatták tovább a nyomozók. A városban ismét kezdtek normális emberként bánni Cameronnal és a családjával is. Olyan volt, mintha ez csak egy rossz álom lett volna, és idővel mindenki felébredt volna. Ennek ellenére úgy éreztem, valami megváltozott. Nem tudtam megfogalmazni, milyen változást érzek, de tudtam, hogy megtörtént. Ami minket illett, suliba jártunk, hétvégenként együtt buliztunk, és igyekeztünk felkészülni életünk utolsó gimis évére.  

Már csak néhány rövid nyári hónap választott el minket a mindent eldöntő tanévtől. Fejünk felett ott lebegett az elválás gondolata, a búcsúzás könnyfakasztó pillanata. Tudtuk, hogy nem leszünk mindig együtt, de arra egyikünk sem számított, hogy ilyen gyorsan el kell szakadnunk egymástól. Mindenesetre még tombolt a nyár. A Nap fénye tüzesen sütött. Aki csak tehette, árnyékba húzódott. A város ekkortájt mindig kedvelt turistahellyé válik, hiszen ki tudna ellenállni Wildebay híres, többnapos fesztiváljának? Az utcák csordultig megteltek turistákkal, ide-oda rohangászó gyerekek hada nehezítette a közlekedést. A város központja autóval megközelíthetetlen volt, ugyanis az utakat lezárták, hogy a fesztivál zavartalanul folyhasson. Nagy nehezen sikerült rávennem Apát, hogy mi is vonuljunk ki, és építsünk saját standot. Fagyit és hideg italokat árultunk, miközben a kávézóban változatlanul folyt a munka. Hála a fesztiválnak a Roselyn forgalma is jelentősen megnőtt. Egész nap tele volt vendégekkel, de az igazi kihívást az esti időszak jelentette. Alig tudtunk mozdulni az emberektől, és plusz asztalokra is volt szükségünk. Örültem ennek a pezsgésnek, hiszen egy kicsit úgy érezhettem, hogy minden a legnagyobb rendben van, nincs miért aggódni, illetve ez legalább lefoglalta a gondolataimat, és nem volt időm felesleges aggodalomra.

- Elrabolhatom a hölgyet? – hangzott egy ismerős, öblös hang a hátam mögül. Széles vigyorral fordultam Felé. Apára pillantottam. Nem akartam ekkora nyüzsgésben itt hagyni a kávézót.

- Menjetek. Ne is lássalak titeket néhány órán keresztül – nevetett. Lefutottam az öltözőbe a táskámért, és hogy levegyem a kötényemet. Tudtam, hogy Cameron követni fog. Hátranyúltam, hogy kikössem a szoros csomót, de egy hatalmas kéz megjelent, és eltolta ügyetlenkedő ujjaimat. Hagytam, hogy Cameron a kelleténél hosszabb ideig babráljon a kötővel, miközben ajka a nyakamat súrolta. Lassan kibújtam a fehér kötényből. Cam elismerően füttyentett.

- Ha tudom, hogy ezt viseled alatta, sokkal hamarabb kicsomagollak ebből a fehér izéből – mosolygott, miközben cseppet sem feltűnésmentesen végignézett rajtam. Jóval térd fölött véget érő, pántos, piros, nyári ruhát viseltem. Ahogy Cameron bámult rám, akaratlanul is elpirultam. Még ennyi idő után is könnyűszerrel zavarba tudott hozni. A ruhám szélével babráltam, amikor odajött hozzám, egyik karját körém fonta. – Ebben a ruhában nem szabadna másnak látnia.

Jókedvűen felnevettem, és hozzábújtam. – Itt akarsz maradni egész este?

- Ha ez az ára annak, hogy senki se bámuljon meg, igen. Itt maradunk, és malmozunk.

- Te meg a malmozás – forgattam a szemem.

- Egy egészen újfajta malmozási stíluson agyalok épp – vigyorgott.

- Talán egyszer majd kipróbálnám – suttogtam, mire felderült az arca. Szeme lángolni kezdett. – De most megyünk szórakozni.

- Legyen, de egy perce sem foglak elengedni, mert még valaki rád teszi a mocskos mancsát – mondta halálosan komoly arccal. Ismertem már annyira, hogy talán még komolyan is gondolja a dolgot, és tényleg nem fog egy percre sem elereszteni, de őszintén, nem is bántam. Szerettem a közelében lenni, beszívni az illatát, és a meleg ölelésébe veszni.

Ujjainkat összefűzve, szorosan egymás mellett lépkedve hagytuk el a kávézót. Az ötlet, hogy Cameron nem ereszt el, nem is tűnt olyan rossznak, hiszen alig lehetett mozdulni az emberektől. Rengeteg ismerős arcot láttam, de sokan csak átutazóban voltak. Kisétáltunk a standunkhoz, ahol most Oliver és Daisy tartották a frontot. A kezünkbe nyomtak egy-egy limonádét, és utunkra bocsátottak minket. A főtéri színpadon éppen egy együttes játszott. Még sosem hallottam őket, de kifejezetten tetszett. Előrefurakodtunk a tömegben, hogy közelebb lehessünk a színpadhoz. Cameron a hátam mögött állt, és magához ölelt. Egy lassú számnál oldalra fordultam.

- Mit szeretnél?

Nem szavakkal válaszoltam, inkább megmutattam neki. Lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam. Cameron hagyta, hogy ezúttal én döntsek a tempóról. Ajkam lassan, szinte már ráérősen ízlelgette. Még a dübörgő zene ellenére is hallottam, ahogy felmordul, és magával szembe fordít. Átvette az irányítást, nyelve átnyomult a számba. Talán még fel is nyögtem, ahogy nyelve végigsimított a fogaimon.

- Cica, ez így nem lesz jó – morgott.

- Miért?

- Közönségünk van – vigyorgott. – Engem ugyan nem zavar, de téged gondolom, igen. – Játékosan karon csaptan, és visszafordultam a színpad felé. Látszólag ez a megoldás sem igazán ragadtatta el, mert elégedetlenül morgolódott hosszú percekig.

- Később – suttogta lágyan. Hangjában benne volt minden ígéret az este további részére vonatkozóan. Hirtelen izgatott lettem, és nagyon vágytam rá, hogy hazamenjünk, de nem akartam türelmetlennek tűnni.

Végighallgattuk a koncertet, majd a szétoszló tömeghez csatlakoztunk, és egy bulisátornak nevezett stand felé indultunk. Az egész úgy nézett ki, mint egy cirkuszi sátor, odabent pedig egymás hegyén-hátán emberek táncoltak. A tömeg közepére araszoltunk, és a Cam felé fordultam. Egy ideje már nem táncoltunk együtt, így meglepett Cam magabiztossága. Testünk szorosan egymáshoz simult, ajka újra és újra súrolta a bőrömet. Érintései megbabonáztak. Egyre inkább sürgetővé vált, hogy kettesben maradjunk. Hogy a fenébe lehet ekkora önuralma? A zene véget ért, én pedig sürgető léptekkel törtem ki a sátorból Cameront magam után húzva. Egy csendesebb részre értünk, távol a koncertek nyújtotta dübörgéstől. Egy fának támaszkodtam. Az ajkamba haraptam, és vágyakozva néztem szerelmemre. Tudtam, hogy ezzel meg fogom őrjíteni.

- Grace…

A nagyobb siker kedvéért óvatosan lecsúsztattam a ruhám egyik pántját, hogy felfedjem a vállamat. Ez megtette a kívánt hatást, mert a következő pillanatban nekem feszült a teste, ajka pedig mohón falta az enyémet. Tenyere a hátamra kúszott. Bőröm lángolt az érintésétől. Sokkal többet akartam. Cameron nyaka köré fontam a karom, egy mozdulattal felemelt. Csípője köré kulcsoltam a lábam. Hirtelen azonban elszakadt tőlem, és letett.

- Óriáskerék?

Felmordultam, de végül rábólintottam. Cameron jókedvűen sétált mellettem. Talán pontosan tudta, mennyire türelmetlen vagyok, és szándékosan húzta az időt. Na, majd adok én neki időhúzást! Beálltunk a sorba. Rövidesen már felfelé tartottunk. Csak mi ketten. Cam keze a combomon nyugodott. Ujjai lágyan simogattak. Zavartan kezdtem mocorogni, mire harsányan felnevetett, de esze ágában sem volt elvenni onnan a kezét.

- Most hazamegyünk – mondta határozottan, ahogy kiszálltunk az apró kabinból. Szerettem volna viszonozni a szívességét, és kitalálni valami programot, de megadtam magam. Lassan távolodtunk a zsivajtól, a csend körülölelt minket. Tudtam, hogy Apa egy ideig még nem várható haza, így hozzánk mentünk. A táskámban kezdtem kutatni a kulcs után, de Cameron nem akarta kivárni, míg ügyetlenkedek. Kivette a kezemből, egy magabiztos mozdulattal elfordította a kulcsot a zárba, majd belökte az ajtót. Már csak egy emelet! Azt sem tudom, hogy jutottunk fel a szobámba, csak az ajtócsapódás térített észhez.

- Most pedig keservesen bosszút állok az este véghezvitt akcióidért. – Ebben egyáltalán nem kételkedtem, és örömmel, vágyakozva vártam a rám kiszabott büntetést.  Figyeltem, ahogy Cameron egy mozdulattal félredobja a pólóját. Követni akartam a példáját, és meg szerettem volna szabadulni a felesleges ruhámtól, de megállított. Megfordított, hogy háttal legyek neki, és a fürdőszoba felé terelt.

- Zuhanyozni szeretnél?

- Igen – suttogta. – És te velem fogsz tartani. – Fogai közé vette a fülcimpámat. Forróság szaladt végig a bőröm alatt. Testem lángra gyúlt. Lassú mozdulatokkal a zuhanyzóhoz lépett, hogy beállítsa a vizet. Megfogtam a ruhám alját, hogy eltávolítom az útból, de Cam felcsattant. – Eszedbe se jusson!

- Igenis, főnök – vigyorogtam. Így hát vártam, míg Cameron a csappal szórakozik. Elhiszem, hogy a tökéleteset akarta, de ennyit szöszmötölni egy csappal, miközben egy lány rá vár. Egyenesen kegyetlen. Úgy tűnt, Cameron végre megtalálta a megfelelő vízhőfokot, mert elém lépett. Gúnyolódni akartam a lassúságával, de esélyt sem adott rá. Olyan hévvel csókolt meg, hogy beleremegett a lábam. Hátam a hűvös csempéhez tapadt. Cam végre megtalálta a ruhám alját, és lehúzta rólam.

- Istenem, Grace, annyira gyönyörű vagy – duruzsolta. Levegő után kapkodtam, ahogy keze a melltartóm pántjával kezdett babrálni. – Nem tetszik, hogy ez rajtad van. – Csaknem felnevettem, és épp nyúltam volna hátra, hogy kikapcsolom a melltartóm, de Ő gyorsabb volt. – Probléma megoldva. – Hozzá dörgölőztem. Éreztem határozottan kidudorodó nadrágját. Lassan lecsúsztattam a kezem végig a mellkasán.

- Hogyan tovább?

Széles vigyor ült ki az arcára. Megragadta a kezemet, és a zuhany alá tolt. Beletelt egy kis időbe, míg csatlakozott hozzám. Tekintetem végigsiklott izmos felsőtestén, követtem a vízcseppek útját. Hogyan tudott ilyen gyorsan megszabadulni minden ruhájától. Úgy tűnt, Cameronnak van egy különleges képessége a vetkőzéshez. Így semmi sem akadályozott abban, hogy megcsodálhassam bizonyos testrészeit.

- Elpirultál – mondta. – Kibaszottul imádom, amikor elpirulsz.

- Igen?

- Megmutatom mennyire – suttogott. Nem blöffölt, valóban megmutatta. Minden egyes érintésében, szavában ott bujkált az irántam érzett szerelme. Korábban sosem hittem volna, hogy képes leszek együtt zuhanyozni valakivel, de ahogy ott álltunk a vízsugár alatt, olyan természetesnek tűnt. Nem szégyelltem magam előtte, teljesen átadtam magam neki. Mindenestül szeretett. – Cica, ha úgy érzed, sok lesz neked, szólj, és abbahagyom.  - Erősen kételkedtem benne, hogy képes lennék leállítani, igenis élveztem, amit velem művel. Lágy csókot lehelt a vállamra, majd ajka egyre lejjebb haladt. Ráérősen ízlelgette a bőrömet, én pedig csaknem felrobbantam a várakozásban. A nevét suttogtam újra és újra. Ujjai egyre közelebb kerültek ahhoz a ponthoz, ahova kívántam. – Te türelmetlen vagy. – Harsányan nevetett.

- Illetlenség megváratni egy nőt!

- Igazad lehet. – Keze becsúszott átázott bugyim szegélye alá. Felnyögtem, ahogy egyik ujjával lassan belém hatolt. Lassan mozgatta ki-be, míg alig kaptam levegőt. Cameron váratlanul abbahagyta a mozgást, és eltávolodott tőlem. Elégedetlenül mordultam fel. – Türelem, kicsim. Még hosszú az este. – Letérdelt elém. Ujjait beleakasztotta a bugyim szélébe, és lassan lehúzta rólam. – Minden akadály elhárítva.

- Túl sok akadály volt közöttünk, nem gondolod?

- De, pontosan ezt gondolom – suttogta. – Fordulj meg! – Azt tettem, amire kért. Háttal álltam neki, és hagytam, hogy lassú mozdulatokkal sampont masszírozzon a hajamba, majd leöblítse. A tusfürdőért nyúltam. – Hagyd, hogy én csináljam! – Majd megbolondultam, mire Cam végzett a fürdetésemmel. Néhány helyen hosszabb ideig elidőzött, mint szükséges lett volna. Testem minden centiméterén végigsimított.

- Most én jövök - szóltam. Végigmasszíroztam a mellkasát, de nem állt szándékomban megállni. Testének minden részletét meg akartam érinteni. Ő pedig hagyta. Szerettem volna sűrű, fekete haját is megmosni, de a magasságkülönbségünk akadályozott benne. Cam mintha hallotta volna a gondolatimat, mert felemelt. Hátamat a zuhanyzó hideg üvegének nyomta. Lábaimat a csípője köré fontam, ujjaim dús hajába túrtak. Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson, de a meleg víz vészesen megfogyatkozott, így Cameron elzárta a csapot. Nagy odafigyeléssel megtörölt, majd körém tekert egy száraz törölközőt, a saját szárítkozására nem fordított akkora gondot. Néhány vízcsepp gyöngyözött a bőrén, amikor a szobámba léptünk.

- És most? – kérdeztem.

- Mit szeretnél? – Nézett rám. – Te döntesz.

- Csinálj velem, amit csak akarsz – suttogtam.

Titkon erre a válaszra várhatott, mert azonnal felderült az arca. Közelebb vont magához, a rajta lévő törölköző nem sokat hagyott a képzeletnek. – Engedélyt adsz rá?

- Teljes mértékben – bólintottam.

Cameron az ágyamra ültetett, ő pedig elém térdelt. – Mit művelsz velem, te nő?

- Mit?

- Illedelmes gyerekként akarok viselkedni, de megnehezíted nekem.

- Már régóta nem akarom, hogy illedelmesen viselkedj velem!

- Oh, basszus – nyögte. – Dőlj hátra, kicsim! – Megpróbáltam úgy tenni, mintha nem tudnám, mire készül, vagy nem akarnám én is, de nem sikerült. Mocorogni kezdtem, ahogy kibontotta rajtam a törölköző csomóját. Nem érdekelt a hideg levegő, ami a bőrömet simogatja, csak Cam érintésére és a combon belső felét csókoló ajkára tudtam koncentrálni.  – Biztos vagy benne?

- Igen – ziháltam.

Agyam csaknem elfüstölt, ahogy nyelve mozogni kezdett bennem. Nyelve egyre gyorsabb ütemet vett fel, és egyre mélyebbre ment. – Cam… - Tudtam, hogy a csúcs felé közeledek, de mielőtt még eljutottam volna odáig Cameron abbahagyta, és felmászott az ágyra hozzám. A fiókom felé nyúlt, ahol az óvszert tartottuk, de megállítottam.

- Nem szükséges, ha nem szeretnéd.

- Komolyan gondolod?

- Igen. Bízom benned.

- Fogalmam sincs, mivel érdemeltelek ki téged – suttogta. Most először fordult elő, hogy úgy szeretkeztünk, hogy semmi sem választott el minket egymástól. Ezzel kapcsolatunk egy magasabb szinte lépett, és éreztem, hogy bárhogy is alakul a sorsunk, mindig is az övé leszek.

43. fejezet / Cameron

Sziasztok!
Tudom, hogy egy hosszú időre eltűntem teljesen, de volt egy kisebb írói válságom. Bármit is írtam, egyszerűen nem tetszett, nem volt az igazi, amit már meg tudtam volna veletek osztani. Szükségem volt egy kis időre, legalábbis úgy tűnik. De itt van az új rész, ami a történet egy részének a lezárása lesz. Egy szál itt véget ér, és már a történet is a vége felé közeledik. Remélem, velem fogtok tartani Grace és Cameron történetének utolsó fejezetiben is.
Jó olvasást!
Lena

43.

„A gyásznak nincs rögzített sémája, hiába dumálnak összevissza a hülye pszihológiakönyvek, amiket olvastam. Nincs megszabott időbeosztás, ami előírná, mikor mit érezzünk. Egyszerűen meg kell birkóznunk a pokollal, ahogyan és amikor lesújt ránk.”

 - Jessica Park

Cameron

- Állítólag megölte a saját apját, mert megkeserítette a gyerekkorát! Apagyilkos! Semmirekellő! – Folytonos pusmogások követtek, amikor csak elhaladtam a cellák előtt, hogy újabb hasztalan órát töltsek az ügyvédem társaságában, aki ígérete ellenére még mindig nem jutott előrébb. Szánta-bánta minden bűnét, de ez rajtam sajnos nem segített. Továbbra is én voltam a fiú, akit apja gyilkosának tituláltak alaptalanul. Rendben van, talán nem annyira alaptalan a vád, hiszen pontosan azt akartam tenni, ami történt vele. Meg akartam ölni, hogy ezzel megkíméljem a családomat egy újabb szenvedéstől. Nem akartam, hogy az a férfi visszatérjen az életünkbe, és mindent leromboljon. Várunk ingatag alapokon állt, csupán egyetlen téglát kellett volna elmozdítania, és mindannyian ismét a mélypontra kerültünk volna. Egyetlen egy nyavalyás tégla, az juttatott engem ide.

- Brown, talpra, látogatója van – harsant az egyik őr érzelemmentes hangja. Kényelmes tempóban felkászálódtam arról az ágynak nevezett valamiről. Kinyújtóztattam elgémberedett izmaimat, és tettem egy lassú lépést a cellám ajtaja felé. – Igyekezzen, mert a kisasszony nem fog örökké várni magára.

Megtorpantam. Grace lenne a látogató? Hogy került ide? Világosan megkértem Samanthát, hogy tartsa távol a börtön ötven méteres körzetéből is. Az igazság az, nem akartam, hogy így lásson. Viszont azt is tudtam, hogy mindennél jobban szükségem van rá. Már a puszta látványából is erőt meríthetek a továbbiakhoz. Az elmúlt napokban, vagy talán már hetekben is az ő alakja tartotta bennem a lelket, hogy ne essek szét. Mások talán megfutamodtak volna, begubóztak volna a cella egyik sarkában, és biztató szavakat suttogtak volna maguknak, hogy elhiggyék, van innen kiút. Én Gracebe kapaszkodtam. Lassú léptekkel elindultam az úgynevezett társalgó felé, ahol a rabok találkozhattak a szeretteikkel, de természetesen egy üvegfal választja el őket egymástól. Grace már ott várt rám. Türelmetlenül mocorgott a székén, miközben a folyosót leste. Összeszorult a szívem, ahogy leültem Vele szembe. Óvatosan végignéztem rajta, változásokat kerestem. Tudni akartam, milyen állapotban van. Szemei beesettek voltak, kialvatlannak tűnt, talán napok óta alig evett. Megesküdtem volna rá, hogy még fogyott is az elmúlt időszakban. Meg akartam érinteni, hogy megbizonyosodjak róla, jól van. De a vak is látta, egyáltalán nem volt rendben.

- Szia – köszönt. Megpróbált mosolyogni, ami nagy erőfeszítésébe kerülhetett. Tiszteltem azért, hogy nem sajnálkozva pillant rám.

- Hogy vagy? – kérdeztem azonnal.

Keserűen felnevetett. – Ezt nem nekem kellene kérdeznem tőled?

- Jól vagyok, Grace – feleltem. – Én miattad aggódom. Eszel rendesen? Mennyit alszol? – Lesütött szeméből tudtam, hogy mindkét tevékenységet elhanyagolta. – Rád kell uszítsam Ryant és Darrent? Komolyan? Grace, pihenned kell!

- De nem tudok – fakadt ki. – Folyton azon jár az agyam, mi történhet veled itt. Képtelen vagyok lehunyni a szemem anélkül, hogy ne jutna eszembe, hogy ott kellene lenned mellettem. – Egy apró könnycsepp gördült le az arcán, de azonnal le is törölte. Azt hihette, nem vettem észre, de láttam. Nem akartam ilyennek látni. Miattam szenved. – Aggódom érted.

- Cica, ne tedd! Könyörgöm neked, ne aggódj. – Tenyeremet a minket elválasztó üvegre helyeztem. – Kicsim, minden a legnagyobb rendben lesz. Nem sokára odakint leszek, és minden megy tovább.

Lassan felemelte a kezét, és tenyerét az üveg másik oldalára tette. – Ígéred?

- Ígérem, Grace. Nem sokára odakint leszek veled. Bármivel is próbálkoznak a nyomozók, nem fognak bevarrni valami olyasmiért, amit nem én követtem el – magyaráztam. Tudtam, ha korábban példamutató életet éltem volna, most nem lennénk ebben a helyzetben. Ha nem döntök helytelenül a múltban, most nem lenne megalapozott a nyomozók gyanúja, miszerint megöltem a saját apámnak. Volt-e indítékom? Volt. Meg volt-e hozzá a megfelelő eszköz? Meg. Megtettem? Nem. És most csak ez számított.  Legalábbis nekem ez volt a legfontosabb. – Csak tarts még ki egy kicsit! Kérlek!

- Rendben – szipogott. – Vigyázz magadra!

- Vigyázni fogok – bólintottam. – Nem lesz semmi gond. – Igyekeztem pozitívnak tűnni, de ebben a helyzetben, ez teljesen reménytelennek tűnt. Túl régóta voltam itt ahhoz, hogy néhány egyszerű lépéssel kivihessenek innen. Bíznom kellet a szeretteimben, hogy mindent megtesznek értem. Tenni ne tudtam ugyan semmit sem, így nem volt más feladatom, mint várni valami eszméletlen nagy csodára, ami majd kijuttat erről a borzalmas helyről.

***

Magamban számoltam, hány zárka ajtaja nyílik ki, majd csukódik be egy nap alatt. Ez volt az egyetlen szórakozási lehetőségem. Egyelőre még nem engedtek ki a többi rabhoz, amiért hálás is voltam. A számolgatáson kívül még a börtönőrök cukkolása volt a kedvenc tevékenységem. Bűn nélkül bűnhődtem, és ezt rajtuk vezettem le. Természetesen ennek hála nem bántak velem kegyesen. Ott tiportak belém, ahogy csak lehetett.

Hirtelen valami különöset hallottam. Cipő kopogása a padlón. Cipőkopogás? Tudtommal a börtönőrök egyike sem hordott magassarkú cipőt, ami viszont másra engedett következtetni.

- Nagyfiú, kellj szépen fel – hallottam Samantha hangját. Kérdően néztem rá, miközben egy őr csigalassúsággal kinyitja a zárka ajtaját. – Szabad vagy.

- Mégis hogy? – kérdeztem, de tagadhatatlanul felvidultam.

- Azzal később törődj! Odakint várnak rád.

Nem is kellett több. Egy gyors ellenőrzés és a cuccaim visszaszolgáltatása után szinte úgy rohantam a kijárat felé. A Nap erősen sütött, majd’ kiégette a retinámat, de nem számított, kint voltam.

- Cameron! – A hang irányába fordultam, de anélkül is felismertem. Tízezer közül is megismertem volna. Alig tettem felé néhány lépést, máris a karomban volt. Végig tapogatta a kezeimet, a mellkasomat és a hátamat is lehetséges sebesüléseket keresve.

- Nincs semmi bajom, Cica! Jól vagyok!

Karjait a nyakam köré fonta. Viszonoztam az ölelését, és korábbi gyanúm beigazolódott, tényleg fogyott. – Annyira örülök, hogy végre itt vagy. – Egy lágy csókot leheltem a feje búbjára. Halkan felszipogott. – Féltem, Cameron.

- Tudom, kicsim – simogattam meg az arcát. El sem tudom mondani, mennyire hiányzott az érintése, hajának illata, bőre puhasága. Lehajoltam hozzá, ő pedig szinte már ösztönösen ágaskodott fel, hogy ajkunk végre összeérhessen. – Szeretlek, Grace.

- Én is szeretlek téged, Cameron – suttogta.

Csak ekkor tűnt fel, hogy néhány méterrel hátrébb ott áll Anya, Grant és Sarah is. Anya szeme könnyeiktől csillogott. Egészen addig tartotta vissza a sírást, míg át nem öleltem. Keservesen sírt, és suttogott valamit arról, hogy most már vége. Nem bánthat többé minket senki sem, és minden rendbe fog jönni. Sarah vidáman ugrott a karomba.

- Ne menj el többet, jó?

- Rendben van, prücsök, nem megyek még egy ideig sehova – motyogtam. – Tudjátok, mi történt, hogy kiengedtek? – Fordultam Anyáék felé.

- Igen – csatlakozott hozzánk Grace. – Megtalálták a valódi tettest. Igazából, a férfi, Arnold Berry saját maga vezette el a rendőröket a gyilkos fegyverhez. Egy üzenetet hagyott a kötényemben.

- Te találkoztál vele? – kérdeztem azonnal.

- Igen – bólintott. – Egyszer a kávézóban, majd a temetésen.

A temetés… Különös érzések lettek úrrá rajtam. Talán szomorúság? Gyász? Apám egyiket sem érdemelte meg, mégis ott motoszkált bennem valami. – Menjünk haza.

- Rendben – mosolygott Anya.

Az út nagy része csendesen telt. Ki nem mondott szavaink lebegtek közöttünk. Rengeteg kérdésem lett volna még, de le akartam zuhanyozni, enni valamit, és aludni. Gyakorlatilag azt sem tudtam, milyen nap van. A házunk ajtaján olyan érzés volt belépni, mintha már évek óta nem jártam volna az ismerős nappaliban. Úgy éreztem, hosszú ideje nem láttam már a konyha ablakán beszűrődő napfényt. Minden apró tárgy melegséggel töltötte el a szívemet. Anya azonnal az asztalhoz ültetett, és képes lett volna hétfogásos vacsorát készíteni abban a pillanatban, ha azt kívánom.

- Anya, nyugodj meg, nem lesz semmi gond – fogtam meg a vállát.

Megremegett az ajka. – Azt hittem, sosem látlak többé.

Köré fontam a karjaimat, és csak ekkor vettem észre, milyen alacsony és törékeny teremtés. Mindig is keményen állta a sarat. Apám kínzásait is szótlanul, sokszor egyetlen egy pislogás nélkül tűrte. Ugyanez a nő, most összetörve zokogott a karjaimban. – Nincs semmi baj, Anya, itt vagyok.

- Nem lett volna szabad bezárniuk oda, nem kellett volna, nem te tetted. Nem vagy kegyetlen.

Két kezem közé fogtam az arcát, és kikényszerítettem belőle, hogy rám nézzen. – Anya, jól vagyok, és mi is rendben leszünk. Oké?

- Rendben – bólintott. – Mit szeretnél enni?

- Mindegy – mosolyogtam.

Evés után beállítottak a zuhany alá, miután Sarah diszkréten közölte, büdös vagyok. Sosem zuhanyoztam annyi ideig, mint most. Úgy éreztem, több évnyi kosz rakódott rám abban a cellában, amit csak alapos sikálással tüntethetek el. A meleg víz már fogyóban volt, amikor mondhatni tisztának éreztem magam. Megtörölköztem, magamra kaptam egy nadrágot, és miközben a hajamat töröltem, a szobámba indultam. Úgy gondoltam, hogy a rendőrök alaposan feltúrták, de semmi nyoma sem volt annak, hogy valakik kutattak volna bárhol is. Ez volt a második, ami feltűnt. Az első az, hogy Grace ott ül az ágyam szélén. Ledobtam a törölközőt a székem hátuljára, majd ellenőriztem az ajtót. Zárva… Tehát Grace már gondoskodott arról, hogy kettesben lehessünk. Bármennyire is vágytam az érintésére, először meg kellett győződnöm valamiről. Megfogtam a kezét, és magam elé állítottam. Lassan kibújtattam a pólójából, és alaposan szemügyre vettem. Nem csalt a megérzésem, fogyott. Már először is éreztem, ahogy átöleltem.

- Cica, te fogytál – mondtam. Bűnbánóan lesütötte a szemét.

- Cameron…

- Miattam kockáztattad az egészséged. Ez soha többet nem fordulhat elő, megértetted?

- Meg – suttogta.

- Nézz a szemembe, és úgy mondd!

Felemelte a fejét, összeakadt a pillantásunk. Barna szeme fogjuk ejtette az enyémet. – Megértettem, Cameron.

- Remek, és most gyere – húztam magammal. Az ágyra heveredtem, Őt pedig az ölembe húztam. Rengeteg minden hiányzott a börtönben töltött idő alatt, de a legfontosabb az volt, hogy ott legyen mellettem. Minden másra még rengeteg időnk lesz, nem hajt minket a tatár. Most csak érezni akartam, hogy velem van.

- Hiányoztál – motyogta.

- Milyen volt? – kérdeztem.

- Micsoda?

- A temetés… - Fogalmam sem volt, miért érdekel ez ennyire. Az apám egy szörnyeteg volt, senkinek sem fog hiányozni.

- Szép volt – mondta halkan. – Már amennyire egy temetés lehet szép. Hogy érzed magad ez miatt?

- Hogy kéne?

- Az apád volt, Cameron. Bármit is tett, mindig is az volt. Biztosan voltak szép pillanataitok korábbról, és…

- Voltak – vágtam rá. Pontosan ez miatt éreztem magam ennyire pocsékul. Azok miatt az emlékek miatt, amik kedvesek voltak számomra vele kapcsolatban. Mielőtt elvesztette volna a munkáját. Egy család voltunk. Szerettük egymást.

- Milyen volt?

Sosem beszéltem senkinek sem múltam ezen részéről, és most azon kaptam magam, hogy mindent feltárok Grace előtt. Beszélek a kirándulásokról, a közös horgászatokról, a piknikezésekről a parkban. Mindenről, ami egy kisgyerek számára a boldogságot jelentette. Hosszú ideig csak úgy ömlenek belőlem a szavak, mintha valaki megnyitott volna egy zsilipet. Mosolyogva emlékszem vissza a boldog időszakjainkra. Az emlékek felidézése azonban valami más érzést is kelt bennem, amiről azt hittem, hogy sosem fog a szívembe utat törni. Gyászolni kezdem az apámat. Nem az őrült, a családja életét megkeserítő férfit, hanem azt, aki előtte volt. Engedem magamnak, hogy az érzéseim felülkerekedjenek rajtam, mert tudom, hogy Grace ott lesz velem, és segít visszatérni a jelenbe. Hagyom, hogy leomoljanak a felépített falaim, és kitárulkozom Grace előtt. Egy pillanat alatt valaki más embernek érzem magam, aki képes gyászolni az apját.

- Cameron? – Grace hangja aggodalmasan cseng a fülemben. Ekkor veszem észre, hogy percek óta sírok. Le akarom törölni a könnyeimet, nem akarok gyengéden látszani előtte, de Grace elveszi onnan a kezemet, és átölel. Hagyja, hogy egy kis időre egy kisfiú legyek, aki elveszítette az apját.