Először is szeretném elmondani, hogy szörnyen restellem, hogy csak most érkezem az új résszel, de a hét elég sűrűre sikeredett, és túl kellett esnem egy érzelmi válságon is. Mostanra talán visszaállt minden a helyes kerékvágásba, de tudnotok kell, hogy mostantól több ilyen alkalom lesz. Egyre közelebb az érettségi, és minden időmet elveszi az arra való készülés.
De a lényeg, hogy megérkezett az új rész, és ezúttal Cameron és Grace szemszöget is olvashattok egy részen belül.
Igyekszem hozni a következő rész.
Jó olvasást!
Lena
34.
„Mezítelennek érzem magam. Nem tudatosult
bennem, hogy páncélként viselem a titkaimat, csak most, hogy lehullottak rólam,
és mindenki annak lát, ami valójában vagyok.”
- Veronica Roth
Cameron
Megkönnyebbült voltam,
igen talán pontosan ez a megfelelő kifejezés arra, amit éreztem, miután végre
odaadtam Olivia levelét Gracenek. Hosszú ideig egy szót sem szólt, csak csendesen
sírt a karjaim között. Vigasztalni próbáltam, de úgy tűnt, most nincs szükség
szavakra. Úgy éreztem, egészen addig a pillanatig kapaszkodott elhunyt
barátnőjébe, míg el nem olvasta a búcsúzását. Tudtam, hogy Grace mikor engedte
el végleg. Megkönnyebbültem sóhajtott fel, könnyei elapadtak.
- Köszönöm – suttogta.
Átölelte a nyakamat, és hozzám bújt. Légzése lassan visszaállt a normálisra.
- Jól vagy, Grace? –
kérdeztem.
- Igen – bólogatott. –
Szeretlek.
- Én is téged, Cica –
feleltem egészen halkan. Hirtelen felnézett, tekintetünk összekapcsolódott. Mélyen
a szemébe néztem, kezem úgy mozdult, hogy szinte észre sem vettem, mit
csinálok. A következő másodpercben Grace már lovagló ülésben helyezkedett el
rajtam. Csípőjét hozzám nyomta. Akaratlanul is felnyögtem, és odalenn gondok
jelentkeztek. A fenébe! Túlzottan is
akarom őt. Elég egyetlen mozdulat, és máris áll a farkam. Ez így nagyon nem
volt jól. Grace vékony kezei végigcsúsztak a mellkasomon, majd megragadta a
pólóm alját. Ösztönösen emelten a kezem, hogy lehúzhassa rólam. Átkaroltam a
derekát, hogy még közelebb húzhassam magamhoz. Mellkasa az enyémhez simult.
Szakadozva vette a levegőt.
- Cam…
- Igen?
Grace nagyot nyelt,
tekintete lassan a mellkasomra tévedt. Jobb kezének mutatóujjával végigsimított
egy halvány hegen. Összerezzentem az érintéstől, mert tudtam, hogy el kellene
mondanom neki. Nem titkolózhatok az idők végezetéig, nem rejthetem el a
múltamat előle, ha azt akarom, hogy a jövőmben szerepeljen, de soha senkivel
nem jutottam el odáig, hogy meséltem volna apámról, a tetteiről, és a kicsi
Cameron szenvedéseiről. Mélyen elrejtettem magamban, hogy soha senki ne
láthasson belém. Sebezhetőnek érezném magam, és Isten a tanúm, utáltam
sebezhető lenni.
Reméltem, hogy
egyszerűen annyiban hagyja, de feltette a lehető legrosszabb kérdést, ami
létezik. – Mi történt, Cam?
Tanácstalanul kerestem
a szavakat, de egyetlen egy árva hang sem jött a nyelvem hegyére. Bénán
tátogtam. Mégis, hogy mondja el az ember
a barátnőjének, hogy az apja rendszeresen verte? Ezt nem lehet egyszerűen
tálalni. Óvatosan eltoltam magamtól, és az ágy mellé álltam. Bármit megtettem
volna azért, hogy ne kelljen Grace szemébe néznem. Képtelen voltam felé
fordulni, hiába szólongatott.
- Mi történt, Cam? –
Észrevétlenül mögém lopózott, és átkarolt hátulról. – Meséld el, kérlek.
Szeretném megérteni.
Megérteni? Mit kell ezen megérteni? Fogalma sincs, milyen
érzés lehetett átélni mindazt a szarságot, amit a családomnak és nekem kellett.
Azzal, hogy elmondom neki, rámutatok egy gyengepontunkra. Vállaljam a kockázatot? És osszam meg vele? Nem! Képtelen lennék
rá.
- Sajnálom, Grace nem
megy – mondtam, miközben lehámoztam magamról a kezeit. – Nem tudok róla
beszélni.
- Cam?
- Grace, nem fogod fel,
hogy képtelen vagyok rá? Az életem egy hatalmas romhalmaz, és ne akard tudni, mi
történt velem a múltban? Miért érdekel? Valami olyat keresel, amivel
megmagyarázhatod, hogy miért vagyok ennyire elcseszett? Mi? – Úgy dőltek
belőlem a szavak, mintha dézsából öntötték volna. Grace arca hirtelen sötétbe
borult, szemei csillogtak. Sír? Az
agyamat viszont elborította valami. Hosszú évek feszültségét adtam ki magamból,
de hibáztam, amikor mindezt Gracere zúdítottam, miközben olyanokat vágtam a
fejéhez, amit nem érdemelt meg.
- Én elfogadtam, hogy
olyan a múltad, amilyen, de azt hittem, hogy ez – ránk mutat – erősebb néhány
múltbéli titoknál, de tévedtem. – Hangja elakadt, egy apró könnycsepp gördült
le az arcán. – Tévedtem.
- Grace…
- Nem, Cameron! –
kiáltott. – Ha azt gondolod, hogy nem tudnám elfogadni, ami történt veled, nem
ismersz eléggé, és ennek az egésznek nincs értelme.
- Hogy érted? –
kérdeztem.
- Jobb lesz, ha egy
ideig nem jössz a közelembe – mondta. A kezemet nyújtottam felé, de szinte
elugrott. Fájdalommal megtelt szemekkel bámult vissza az ajtóból rám, én meg
tanácstalanul, elveszve álltam a szobám közepén, és nem tettem semmit. Nem
akadályoztam meg, hogy otthagyjon, és nem is mentem utána. Hát akkor ezzel vége? Ilyen egy szakítás? Hosszú percek teltek el,
mire a csökött agyamban tudatosult, mit tettem. Legszívesebben a fejemet vertem
volna a falba. Hagytam, hogy Grace kicsússzon a kezeim közül csak azért, mert
félek. És talán most már késő mindent visszaszívni, de nem veszíthetem el,
szükségem van rá.
Grace
Könnyektől
elhomályosult látással botorkáltam vissza a házba. Álmomban sem gondoltam
volna, hogy ez fog történni. Szívem ismét apró darabokban hevert a
mellkasomban. Órákig képes lettem volna az ágyamba bújva siratni a
kapcsolatunkat, ami még el sem kezdődött, és úgy tűnik már vége is szakadt. Nagyot
sóhajtottam, és megpróbáltam visszagyűrni egy újabb adag könnyet, de a kis
mocskok önálló életet éltek. Úgy terveztem, hogy a nap hátralévő részét a
szobám négy fala között töltöm, és magamba roskadok, és ebben senki sem
akadályozhat meg. Tervemet azonban keresztül húzta egy jól időzített csengetés.
Morogva keltem fel, hogy az ajtóhoz menjek. Kilestem a kukucskálón.
- Grace, tudom, hogy
odabent vagy, kérlek, engedj be, és beszéljük meg. – Hangjának esdeklő,
fájdalommal teli tónusának normális esetben nem tudtam volna ellenállni, de még
túlzottan friss volt a vitánk emléke, és nem tudtam volna a szemébe nézni
anélkül, hogy a karjába ne omolnék. Azt pedig nem akartam. – Kérlek, ne
csináld! Hibáztam, Grace. Csak nyisd ki. – Homlokát az ajtónak támasztotta. –
Kérlek. – Majd megszakadt a szívem, de nem tudtam rávenni magam, hogy kinyissam
az ajtót. Lassan lecsúsztam a földre, és még néhány percig hallgattam, ahogy
Cameron könyörög. Könnyeim záporoztak. – Szeretlek, Grace.
- Én is téged, Cameron –
suttogtam, de csak erőtlen szipogás hallatszott. Lucky bundás feje jelent meg
mellettem. Szomorúan nézett rám, mielőtt orrát az az arcomhoz nyomta volna. A
bundájába fúrtam az arcom, és tovább sírtam. – Miért kell mindennek ennyire
nehéznek lennie? – Lucky értetlenül nézett engem. Úgy éreztem, hogy nem leszek
képes megmozdulni. Négylábú barátom mellém helyezkedett, fejét a combomra
tette. Megnyugtató volt selymes szőrét simogatni. Légzésem lassan helyreállt, de
továbbra sem szerettem volna felkelni. Behunytam a szemem, és győzködtem magam,
hogy nem követtem el hibát, és nem csesztem el mindent, de percről percre egyre
nehezebb lett. Minden pillanatban erősödött a vágy, hogy most azonnal Cameron
után menjek, és a karjai közé vessem magam. Nem törődve azzal, miket vágott a
fejemhez. De akkor sem bízik meg bennem, és titkolózik előttem.
- Kicsim, te mit
csinálsz itt? – Apa dugta be a fejét. Az órára pillantottam, és tudatosult
bennem, hogy hosszú órákig ültem az ajtóban. Végtagjaim elzsibbadtak, és csak
kínkeservesen tudtam felállni. – Minden rendben? Te sírtál? – Aggódó arccal
ölelt magához, a karjában ismét összeomlottam, és bömbölni kezdtem. – Css –
csitítgatott. – Mi történt?
- Nagy hibát követtem
el.
- Micsodát, Poppy?
Szóról szóra mindent
elmeséltem. A vitánkat Cameronnal, majd megmutattam neki az Oliviától kapott
levelet is. Apa eközben nem engedett el, maga mellett tartott, egyik karjával
átölelve tartott.
- Sajnálom, kincsem! –
Egy puszit nyomott a homlokomra. – De Cameronnak biztos nyomós oka van. Meg
kell értened, hogy nem volt minden fenékig tejfel az életében, és előfordulhat,
hogy erre egyáltalán nem büszke. Időt kell adnod neki!
- Tudom, de hallanod
kellett volna – suttogtam.
- Minden bizonnyal nem
gondolta komolyan. Beszéltél vele azóta?
- Átjött, de nem nyitottam
ajtót. Nem voltam rá képes – magyaráztam. – Hibát követtem el, nem kellett
volna erőltetnem, de csak…
- Tudom, kicsim, tudom –
vigasztalóan simogatta a hátamat. Mély levegőket vettem, nehogy ismét sírva
fakadjak. Nem akartam többé sírni, csak túl akartam lenni ezen.
***
Reggel feltűnően korán
keltem, csakhogy ne kelljen Cameronnal találkoznom suli előtt, de olyan
történt, amire nem számítottam. Cameron korán kelt, és a motorjánál
foglalatoskodott. Kérlek, ne nézz rám,
csak ne nézz rám. Felemelte a fejét, és tekintetét egyenesen, dacosan az
enyémbe fúrta. Elindult felém, de nem voltam rá felkészülve, még nem. Megráztam
a fejem, megpördültem, és elviharzottam. Igyekeztem agyamból kizárni a hangját,
miközben utánam kiabál, és ez volt az egyik legnehezebb dolog. Otthagyni
összetörve, de ha maradok, én fogok darabjaimra hullani.
- Grace, minden
rendben? – kérdezte Becca.
Megráztam a fejem. –
Cameronnal összevesztünk.
- Mi történt?
Épp szóra nyitottam a
számat, amikor megéreztem magamon a tekintetét, szinte lyukat fúrt belém. Felé
fordultam, ő pedig elindult felénk. Ne
kérlek! Ne gyere ide!
- Grace, beszélhetnénk?
– kérdezte.
- Miről? – fordultam
felé.
- Sajnálom, amit a
fejedhez vágtam, nem lett volna szabad – mondta, de egyszerűen nem nézett a
szemembe. A cipőjét bámulta. – Csak egyszerűen… egyszerűen…
- Mi? – vágtam közbe.
- Én erre képtelen
vagyok.
- Mire, Cameron?
Megosztani velem valamit? Mitől félsz?
- Nem félek…
- Hazudsz – kiáltottam,
mire néhány kíváncsi tekintet fordult felénk. – Igenis félsz. Félsz attól, hogy
másként nézek majd rád… vagy a családodra, és ez az, ami nagyon fáj. Tudhatnád,
hogy én nem az a lány vagyok, aki otthagy, ha rosszra fordulnak a dolgok. De
megértem, nem tudsz bízni bennem.
- Itt nem csak a
bizalomról van szó.
- Hanem miről?
- Szégyellem, nem
érted? – Düh és megbántottság lángolt a szemében.
- Előttem nem kellene –
súgtam. - De talán igazad van, egy ideig nem kellene erőltetnünk ezt az
egészet.
- Hogy érted? – nézett rám
meglepődve. – Szakítasz velem?
- Nem tudom…
- Szakítani akarsz
velem – mondta. – Grace…
Nem mondott mást, ott
álltunk egymással szemben, és néztünk egymást, de nem szóltunk. Végül Cameron
volt az, aki kissé elgyötört arccal hátat fordított, és otthagyott az iskola
előtt.