2015. október 29., csütörtök

18. fejezet /Grace

5 megjegyzés:
Sziasztok!
Először köszönöm az egyre több visszajelzést, nagyon sokat jelent, hogy érdeklődtök a történet iránt.
És meghoztam a TIZENNYOLCADIK fejezetet, ezúttal ismét Grace szemszögéből. Ezután a hét után visszaáll a régi rend, és megint péntekenként érkezik az új rész. Ez a két hét kivételes volt. Remélem, hogy azért visszanéztek máskor is.
Jó olvasást!
Puszi: Lena



18.

„A döntés lemondással jár: minden igenhez tartozik egy nem is, minden döntés korlátoz, megsemmisíti a többi alternatívát.”
 - Irvin David Yalom

Grace

Szörnyen hasogatott a fejem. Minden egyes pillanatban olyan érzésem volt, mintha egy baltát vágnának a koponyámba. A fényről pedig ne is beszéljünk. Ahogy felnyitottam a szemhéjamat, azzal a lendülettel kénytelen voltam le is csukni. Szinte fájt, ahogy a Nap sugarai elérték a szemem. Hangosan átkoztam magam, amiért nem voltam képes megálljt parancsolni magamnak a második pohár ital után. A legrosszabb pedig nem is az volt, hogy másnapos voltam a javából, hanem az, hogy alig emlékszem a tegnap estére. Homályos emlékfoszlányok akadnak arról, hogy Jasonnel töltöttem egy részét, aztán táncoltam valakivel. Alakja sötétbe burkolózik, bármennyire is próbáltam törni a fejem, a világért nem sikerült rájönnöm, ki lehetett a táncpartnerem.
- Soha többet nem iszom – motyogtam a párnámba.
Mély, öblös nevetésre lettem figyelmes, de a világért sem néztem volna fel. Hallottam, ahogy valaki elhúzza a függönyt, így megakadályozva, hogy világosság jusson be a szobámba. Végre erőt vehettem magamon. Felpillantottam a párnámból, és Apa mosolygó arcával találtam magam szemben. Vártam, hogy leszid, vagy legalább szemrehányóan néz rám, de egyiket sem tette. Egy tálcával leült mellém az ágyra, és elém tolt egy adag rántottát. Mellette egy hatalmas pohár víz egy fájdalomcsillapító társaságában. Elmosolyodtam ezen, és a fejfájásom ellenére nekiláttam az evésnek. Pocsékul éreztem magam, de Apa jelenléte még ezen is javított.
- Hogy érzed magad?
- Szörnyen – feleltem két falat között. – Szinte nem emlékszem semmire. Nem tudom, mit csináltam.
- Semmi rosszat nem tettél – mondta teljes magabiztossággal.
- Honnan tudod?
- Ügyeltek rá…
- Ezt hogy érted? – Abbahagytam az evést, és teljesen Apa felé fordultam, hogy a szemébe nézhessek. – Kicsoda?
- Cameron. - Minden bizonnyal tátva maradt a szám, mert Apa volt az, aki az államhoz ért, és nevetve becsukta. – Azért ennyire ne lepődj meg!
- Ha jól értettem – felemeltem a kezem. – Cameron vigyázott rám tegnap este?
- Igen – bólintott. – Haza is hozott.
- Szóval az nem álom volt, hogy… - A fejemhez kaptam. Ebben a pillanatban szerettem volna keresni egy ásót, és jó mélyre temetni magam. Hogy fogok ezek után a szemébe nézni? Egészen eddig a pillanatig élt bennem a remény, hogy csak álom volt az egész, hogy Cameron a karjában cipelt idáig, és amikor távozni akart… Te jóságos ég! Csaknem pucér voltam előtte. Azonban ez elgondolkodtatott. Olyan részeg voltam tegnap, hogy Cameron az tehetett volna velem, amit csak akar, de egyszerűen csak gondoskodott rólam. Ez nem az a fiú volt, akit én ismertem, vagy jobban mondva nem az a fiú, akinek mutatni akarta magát mások előtt. Szerettem volna megköszönni neki, amiért vigyázott rám, és megakadályozta, hogy szörnyű kimenetele legyen a bulizásomnak, de nem tudtam, hogyan fogják hozzá.
- Kicsim! – Apa hatalmas tenyerével legyezett a szemem előtt felhívva a figyelmemet arra, hogy hosszú percekre elkalandoztam. – Mire gondolsz?
- Hülyeséget csináltam – kaptam a fejemhez. – És nem hiszem, hogy olyan egyszerű lesz belőle kimászni.
- Grace, tudom, hogy helyesen fogsz dönteni – magyarázta. – Mutatok neked valamit. – Pár percre eltűnt, és egy képpel a kezében tért vissza. Ismét mellém helyezkedett, és felém nyújtotta a régi fotót. Első pillantásra úgy tűnt, mintha magamat látnám, de miután alaposabban is szemügyre vettem, már tudtam, ki van a képen. Anya volt az. Kísértetiesen hasonlítottam rá. – Azért néztem tegnap úgy rád, mert egy pillanatra úgy éreztem, mintha Őt látnám. Az első középiskolai bálunkon készült. Gyönyörű volt. Minden srác engem irigyelt aznap este, és tudtam, ha bele is gebedek, az enyém lesz örökre. – Ahogy beszélt, egyre jobban szorította a kezem. Mély levegőt vettem, hogy legyűrhessem a könnyeimet, de a kis mocskok csak utat törtek maguknak. – Édesanyád büszke lenne rád, minden egyes tettedben őt látom. Azt a magabiztosságot sugárzod magadból, amit ő is. De mindenki hoz rossz döntéseket, amiket nem tud egyszerűen helyrehozni, de idővel minden megoldódhat. Először azonban át kell gondolnod, mit szeretnél igazán.
- A gond az, hogy még én magam sem tudom – motyogtam. – Létezik az, hogy valakinek két ember is utat talál a szívéhez?
- Lehetséges, de végül csak egyiküknek marad elég hely – felelt, miközben egy puszit nyomott a homlokomra. - Tudom, hogy helyesen fogsz dönteni, de adnod kell magadnak egy kis időt.
- És mi lesz, ha túl sokáig agyalok a dolgon, és kicsúszik a kezemből az irányítás? – kérdeztem.
- Mindig lesz, aki megmutatja a helyes utat – mosolygott.
- Mikor lett az én drága apukámból egy ilyen bölcs ember?
- Amióta egy ilyen gyönyörű lánya van, akibe néhanapján lelket kell önteni.
- Lehet, hogy jó hatással vannak rád az én érzelmi válságaim – nevettem.
- Ne gúnyolódj – emelte fel fenyegetően az ujját. – Inkább edd meg a reggelidet, mielőtt teljesen kihűl. Délután pedig várlak a kávézóban.
- Rendben – lelkesen bólogattam. Hosszú ideje még csak be sem tettem oda a lábam, mert túlságosan is lefoglalt, hogy magamba roskadjak. Apa rövidesen magamra hagyott a házban, hogy kinyithassa az üzletet, de nekem hagyott némi időt, hogy összekaparjam magam. Néhány fájdalomcsillapító és másfél liter víz után kicsivel emberibben éreztem magam, és elég erősnek ahhoz, hogy meglátogassak valakit, aki történetesen a szomszédban lakott. Felbaktattam a verandán, miközben arra vártam, hogy ajtót nyissanak, igyekeztem szóról szóra kitalálni, mit is fogok mondani.
Szerencsémre Sarah nyitott ajtót, amivel még nyertem magamnak néhány értékes másodpercet.
- Szia, Sarah – üdvözöltem mosolyogva. Arra számítottam, hogy haragudni fog rám, amiért egy ideje kerültem, de olyan hévvel ölelt meg, hogy csaknem hanyatt vágódtam.
- Grace! Hiányoztál!
- Te is nekem, és sajnálom, hogy az utóbbi időben nem találkoztunk – kértem bocsánatot. – De valamikor tarthatnánk egy csajos délutánt.
- Az remek lenne – mosolygott. – Cameron itthon van.
- Ami azt illeti, szeretnék vele beszélni, ha lehetséges.
Sarah nem válaszolt, megfogta a kezemet, és maga után húzott. Futólag odaköszöntem Grantnek, aki a nappaliban tevékenykedett. Alig bírtam tartani az iramot Sarah apró lábaival. Akaratlanul is izgalom lett úrrá rajtam Cameron szobájának ajtajában. Kishúga illedelmesen bekopogott, majd belesett a helyiségbe.
- Vendéged van – újságolta vidáman bátyjának. Sarah tágabbra nyitotta az ajtót.
- Grace?
- Szia – integettem mosolyogva. Ennyi telt tőlem, mert abban a pillanatban, hogy megláttam Cameront, minden bátorságom elszállt. Sarah beljebb terelt a szobában, majd egy szemvillanás alatt eltűnt. Maga mögött gondosan bezárta az ajtót. Erre nem egészen készültem fel. – Ne haragudj, hogy csak úgy idejöttem, de… szerettem volna megköszönni, amit értem tettél.
- Semmiség – legyintett. – Ezért igazán nem kellett volna idejönnöd.
Hidegzuhany! Erre azért nem számítottam. Ezzel konkrétan azt akarta mondani, hogy nem akar látni. Remek! Miben is reménykedtem? – Azt hiszem, hogy jobb lesz, ha megyek. – Hátat fordítottam, és már majdnem a folyosón voltam, amikor megfogta a kezem, és gyengéden visszahúzott.
- Várj, Grace! Nem úgy értettem! – magyarázkodott. – Nincs szükség köszönetre, mert bármikor megtenném ismét, ha arról lenne szó.
- Ettől nem kell félned, ugyanis egy ideig nem megyek alkohol közelébe – nevettem, mire ő is felengedett egy picit. Apró mosoly jelent meg a szája sarkában. – Csak egyet árulj el! Csináltam valamit, ami…
- Semmi rosszat nem tettél – vágott közbe, ezzel megszakítva a hebegésemet. – Egész aranyos voltál. Talán jót tenne neked, ha néhanapján innál egy keveset, kevésbé lennél házsártos.
- Hé – játékosan oldalba vágtam az egyik karommal, mire összehúzta magát, és fájdalmat színlelt. - Mindenesetre sajnálom, hogy elrontottam a bulit.
- Ne tedd, minden vágyam az volt, hogy részeg lányokat cipeljek végig a városon, miközben veszettül ficánkolnak.
- Szóval valóra váltottam egy vágyadat. – Furcsa volt kimondani, mégis úgy éreztem, hogy szükségem van rá.
- Pontosan – bólintott. Tényleg képes volt a karjában cipelni egészen hazáig? Erre a gondolatra elpirultam, és legszívesebben hanyatt-homlok menekültem volna, mielőtt még valami nagyon helytelen dolgot teszek, de olyan érzésem volt, mintha földbe gyökereztek volna a lábaim. Cameron ujjai megérintették az arcomat. Lehunytam a szemem, hogy néhány másodpercig élvezhessem, ahogy bőre az enyémet érinti. Szerettem volna sokkal többet érezni belőle, akartam, hogy ismét a karjában tartson, ahogy tegnap éjszaka is. Grace, koncentrálj! Gyerünk! Bármennyire is próbáltam magam rávenni végre a távozásra, agyam nem engedelmeskedett a parancsomnak. Ott álltam annak a fiúnak a szobájában, akiről azt állítottam, hogy gyűlölöm.
- Cam… Sajnálom, hogy téged hibáztattalak. Nem gondoltam komolyan azt, hogy gyűlöllek – mondtam. Elmosolyodott, amiből arra következtettem, hogy ez a beszélgetés már lezajlott köztünk. – Már megbeszéltük ezt, ugye?
- Igen – bólintott. Keze továbbra is az arcomon nyugodott. Alig észrevehetően lejjebb hajolt. Ajkai centikre voltak az enyémtől, lábam beleremegett a várakozásba. Szűz Mária, Szent József és az összes létező aprószent! Ebben a szent minutumban nem érdekelt, hogy ribancnak fognak titulálni, ha hagyom, hogy Cameron megcsókoljon, mert ezt akartam. Érezni akartam az ajkát az enyémen. A fenébe is!
Hosszú percekig egymás szemébe bámultunk, légzésem egyre jobban hasonlított zihálásra, kezdtem elveszíteni a fejem. Tudtam, ha most azonnal nem fog történni valami, bele fogok őrülni. Cameron lassan felemelte a kezét, és eltűrt néhány kósza hajtincset az arcom elől. Az ajkamba haraptam, hogy legyőzhessem kitörni készülő vágyaimat.
- Az istenit, Grace! – Ezt még cifra káromkodások követték, majd két tenyere közé fogta az arcomat, és megcsókolt. Szívem heves dobogásba kezdett, ajkaim szétnyíltak Cameron nyelvének utat engedve. Éreztem, ahogy Cam elmosolyodik, majd lábaim felemelkedtek a földről. Automatikusan öleltem át velük a csípőjét, mire halk morgás tört elő belőle. Az ágyára térdelt velem, és lassan hátradöntött, de ajkát nem hagyta elszakadni az enyémtől. Teste lassan ránehezedett az enyémre, ujjai bekúsztak a felsőm alá. Belenyögtem a csókba, miközben Cameron kezei felfedezőútra indultak a pólóm alatt. – Cica, ha azt akarod, hogy abbahagyjam, le kell állítanod! – Nem feleltem, agyamat minden bizonnyal ellepte valami ködszerű dolog, mert teljesen elveszettnek éreztem magam, csak arra tudtam koncentrálni, hol vagyok, és mit csinálok, és ebben a pillanatban nem akartam máshol lenni. – Szeretnéd, ha abbahagynám?- kérdezte a fülemhez hajolva.
- Nem – suttogtam.
- Én is így gondoltam – magabiztosan vigyorodott el, majd egy mozdulattal áthúzta a fején a pólóját, és az ágy mellé hajította. – Cica, most te jössz! – Felemelkedtem, és hagytam, hogy kibújtasson a felsőmből.
Megráztam a fejem, és próbáltam megkeresni a józan eszemnek a megmaradt részét. Kétségtelenül belevörösödtem a rendkívüli elkalandozásomba. Cameron kérdően húzta fel a szemöldökét, ujjai továbbra is arcomon nyugodtak. Véget kellett neki vetnem, mielőtt még hatalmas baromságot csinálok. Mély levegőt vettem, majd tettem egy lépést hátra. – Még egyszer köszönöm, amit értem tettél. – Csalódottság villant át a tekintetén. – Később látjuk egymást. – Villámgyorsan fordítottam hátat, és viharoztam ki a szobájából. Az ajtóban viszont elfogyott az erőm, és kénytelen voltam szusszanni egyet. Szívem szerint visszamentem volna Cameronhoz, és valóra váltottam volna a kis képzelgésemet, de nem tehettem, nem olyan lány voltam. Sürgősen ki kellett vernem a fejemből ezt a fiút, bármennyire is nehezemre esik. Gyors léptekkel szaladtam le a lépcsőn.
- Máris mész? – kérdezte Grant meglepődve.
- Igen – bólintottam. – Csak szerettem volna neki megköszönni, amiért gondoskodott rólam tegnap. – Úgy sejtettem, mostohaapjának beszámolt a velem történtekről. – Kicsit többet ittam, mint amennyit kibírnék.
- Előfordul – mosolygott. – Minden rendben köztetek?
- Hogy érted?
- Cameron és te legalább barátok vagytok?
Nem várt kérdés. Erre mégis mit lehet válaszolni? – Valami olyasmi, azt hiszem. – A nézéséből az jött le, hogy ő sem teljesen érti a helyzetet, szerintem pedig most kezd igazán zavarossá válni a történet. – Viszont nekem mennem kell a kávézóba. További szép napot!
Olivia halála óta alig jártam a kávézóba, amit szörnyen bántam, ezért most az „enyhe” másnaposságom ellenére is beálltam dolgozni.
- Üdv ismét a fedélzeten, kislány – kiáltott Oliver, ahogy felvettem a pincérkötényemet. – Jó újra látni téged, már hiányoltunk.
- Tudom, és sajnálom, hogy ennyi ideig nem bukkantam fel, csak kellett egy kis idő…
- Persze, megértjük – bólintott Daisy. – De tényleg örülünk, hogy itt vagy.
A délutáni csúcsforgalomra ismét belerázódtam a munkába, és villámgyorsan szaladgáltam az asztalok között. Azonban arra nem számítottam, hogy Cameron is be van osztva. Szinte ledermedtem, amikor belépett az ajtón. Csak lazán, Grace! Belégzés-kilégzés! Utasításokat osztogattam magamnak, nehogy megfeledkezzek a levegővételről, vagy arról, hogyan kell egymás után tennem a lábaimat ahhoz, hogy normális mozgást produkáljak. Utálni akartam Cameront legalább egy kicsit, de bármennyire is próbálkoztam, nem akart sikerülni. Végül feladtam, és úgy döntöttem, hogy legalább megpróbálom nagy ívben elkerülni, de ezt nagyban megnehezítette, hogy alig néhány méterre voltunk egymástól egész szombaton.
- Oké, most már muszáj megkérdeznem, mi a helyzet Cameronnal? – kérdezte sokatmondó vigyorral Angie.
- Semmi – feleltem, majd nagyot kortyoltam a vizemből. – Miért kérdezed?
- Úgy néztek egymásra, mióta visszajöttél, mintha fel akarnátok falni a másikat – nevetett.
- Ez nem igaz – csattantam fel. Tanácstalanul sóhajtottam.
- És azt mégis mivel magyarázod, hogy egész nap nem válaszolsz a barátod hívásaira?
- Te folyton engem figyelsz? – kérdeztem döbbenten. Mindenesetre igaza volt. Jason többször is hívott, de minden egyes alkalommal figyelmen kívül hagytam. Gondosan lenémítottam a mobilomat, és rá se néztem már legalább két órája.
- Nem baj, ha úgy érzed, mégsem ő a megfelelő ember a számodra.
- Én már semmit sem tudok. – A tenyerembe temettem az arcom. – Nem akarok bonyodalmat, de úgy érzem, hogy valamit nagyon rosszul csinálok.
- Egy részed Cameront akarja.
- Kimondva sokkal rosszabbul hangzik - mutattam rá. – Talán tegyünk úgy, mintha ez a beszélgetés nem zajlott volna, és nem tudnál semmit. Át kell gondolnom ezt az egészet.
Ebben legalább biztos voltam. Alaposan meg kell fontolnom, mit is akarok, illetve ebben az esetben a pontos megfogalmazás, hogy kit akarok. Egy részem szeretne ugyan Jasonnel maradni, de valami folyamatosan vonz Cameron felé. Tudtam, hogy azzal mindent megbonyolítok, ha egyszerűen szakítok Jasonnel, hogy Cammel lehessek, de ez így nem mehet tovább. Döntenem kell! De majd csak később!

2015. október 24., szombat

Negyedik díjam

2 megjegyzés:
Sziasztok!
A minap hatalmas meglepetés ért, ugyanis díjat kaptam, amit szeretnék megköszönni az Ismeretlen Világsztár írójának, NiSzinek! Nagy örömmel töltött el, hogy gondolt rám.
Szabályok:
- Írd le, hogy kitől kaptad.
- Írj magadról 10 dolgot
- Válaszolj 10 kérdésre
- Tegyél fel 10 kérdést
- Küld tovább 10 embernek

10 dolog magamról (amik már biztosan elhangzottak, mert nem tudok újat mondani)
1. Jelenleg végzős gimnazista vagyok, akinek a jövőjét egyelőre homály fedi.
2. Az írás számomra nem csak egy hobbi, sokkal többet jelent nekem annál. Olyasmi, mint egy menedék a legrosszabb napokon is.
3. Mindent megtennék a barátaimért, és azokért, akiket szeretek.
4. Hatalmas könyvmoly vagyok. Bármilyen mennyiségű könyvet képes lennék elolvasni.
5. Élek-halok a kutyákért, egy bundás négylábúval lehet legkönnyebben levenni a lábamról.
6. Sokáig gondolkodtam, hogy megosszam-e másokkal is a történetimet.
7. Jövőbeli terveim között ott van, hogy szeretnék kiadni egy könyvet.
8. Sorozatfanatikus vagyok, de az utóbbi időben sikerült 5-6-ra lecsökkenteni a folyamatosan követett sorozatok számát, ami nálam nagy szó.
9. Írás közben mindig zenét hallgatok, hatalmas rock zene kedvelő vagyok.
10. Szabadidőmben szeretek a photoshoppal szórakozni.

Válaszaim NiSzi kérdéseire:

1. Hány éves vagy? - 18
2. Top 10 kedvenc zenéd?/Tudod azt mondják, hogy a zene stílusod mindent elmond rólad ;) /
Nagyon sok zenét szeretek, és ezért nehéz kiválasztanom 10 kedvencet, ezért nem fogok sorrendet állítani, hanem felsorolok néhányat, amit imádok.
- Breaking Benjamin - Ashes of Eden
- Fall Out Boy - Centuries
- OneRepublic - Counting Stars
- Image Dragons - I Bet My Life
- Otherwise - Die For You
- Britt Nicole - Don't worry Now
- Starset - Let It Die
- James Blunt - The Only One
- Three Days Grace - Never Too Late
- Skillet - Not Gonna Die
3.Milyen színű szemed van?
- Hát ilyen se nem kék, se nem szürke. Valami átmenet szerűség, azt hiszem.
4. Hány blogot vezetsz? - Kettőt, ezt és egy The Flash fanfictiont.
5. Írsz naplót vagy hasonlót?Ha igen, jobban miért? Fájdalmak, vagy örömök leírása miatt vagy egyszerűen csak úgy?
- Régebben írtam, csak egyszerűen abbamaradt, mert mindig elfelejtettem, így most már nem igazán fogok bele ilyenekbe.
6. Top 5 könyv amit szeretsz?
Könyvekkel is ugyanúgy vagyok, mint a zenékkel, nem szeretem kiválasztani a kedvenceimet, de megemlítek párat.
- Jennifer L. Armentrout - Luxen sorozat
- Cassandra Clare - Végzet ereklyéi sorozat, Pokoli szerkezetek trilógia, Magnus Bane krónikák és Történetek az Árnyvadászakadémiáról (Na ez kapásból nagyon sok könyv. )
- Benina - Bíborhajú sorozata, Tükör, Farkasok nemzetsége
- J. A. Redmerski - A soha határa, Az örökké határa
- Jeaniene Frost - Cat és Bones vámpírvadász sorozat
Mindegyiket ajánlom!
7. Város vs. Falu?
Faluban élek, aminek vannak hátrányai és előnyei is, de ez a várossal ugyancsak így van. Így inkább maradjunk egy kisvárosnál.
8. Mi az ami már természetes dolog nálad? Pl, mindig rajtad van az egyik karkötő, vagy az egyik nyaklánc állandó, illetve, mindig ugyanúgy sminkeled magad és lehetetlenség hogy smink nélkül lépj ki bárki elé. Vagy a körmöd színe. /Ezek az én példáim mondjuk/
Mindig lapul a táskámban egy könyv, illetve folyamatosan a kezemen van egy hajgumi, ha elegem van a hosszú hajamból.
9. Van testvéred?Ha igen mennyi?
Igen, van egy nővérem.
10. Ha lehetne 5 kívánságod mi lenne az?
Hát nem igazán tudom, mit kívánnék, szerintem több időt, sokkal több időt.

10 kérdésem
1. Mi vett rá a blogolásra, illetve hány blogod aktív jelenleg?
2. Jártál már korábban a blogomon, vagy csak a díj miatt néztél be hozzám?
3. Miről szólt a legelső blogod?
4. Volt olyan könyv, amibe igazán bele tudtad magad élni?
5. Mennyi ideje foglalkozol írással?
6. Milyen típusú könyveket olvasol, ha szeretnél mondhatsz példát is.
7. Mi alapján választod ki a neveket egy adott történethez?
8. Van olyan nyelv, amit szívesen megtanulnál?
9. Van valamilyen hobbid (az íráson kívül)?
10. Hány éves vagy?

Akinek küldeném:
(90% az esélye annak, hogy a 10 ember nem igazán lesz meg, mert nem sok blogot olvasok rendszeresen)
1. Szeretlek, te barom!
2. Az elátkozott hercegnő
3. Another World
4. Porcelán, az álommanó
5. Segítek, akár akarod, akár nem
6. Tűzvonalban
7. Túl a falon
8. Táncolj amíg bírsz
És igazam lett.

2015. október 22., csütörtök

17. fejezet / Cameron

4 megjegyzés:
Sziasztok!
Meghoztam a legújabb részt. Hála az őszi szünetnek lazább hetünk volt, és több időm maradt a blogomra, így most egy nappal korábban olvashatjátok az új fejezetet.
Remélem, hogy tetszeni fog. Örülnék a visszajelzéseknek.
Jó olvasást!
Puszi: Lena

17.

„Akarunk dolgokat mélyen a tudatunk és az érzéseink alá rejtve. Van, amit a lelkünk akar, és az enyémnek te kellesz.”
 - Cassandra Clare

Cameron


Grace arcán látszott, hogy valami csípős megjegyzést készül az arcomba vágni, de nem jöttek a nyelvére a szavak. Egyre inkább imbolygott, figyelmeztetően emelte fel az ujját, azonban karja végül erőtlenül zuhant vissza a teste mellé. – Grace? – Nem felelt, csak tovább dülöngélt. Minden bizonnyal az utolsó másodpercekben kaptam el, így megelőzve egy kisebb agyrázkódást. Ahogy elnéztem az állapotát arra jutottam, hogy vagy nagyon sokat ivott, vagy egyszerűen nem bírta jól az alkoholt.
- Engedd el, Brown! – kiáltott rám Jason, de biztos távolságban maradt. Ha rajta múlt volna, Grace most egy nappali padlóján feküdne.
- Eszemben sincs – morogtam. Egyik kezemet óvatosan Grace térde alá csúsztattam, a másikkal átkaroltam vékony felsőtestét, hogy fel tudjam emelni. – Hazaviszem.
- Én fogom hazavenni – erősködött tovább a majomképű, de az ő testtartásán is meglátszott az elfogyasztott pia.
- Kettőnk közül én vagyok a józanabb. – Eszemben sem volt megengedni neki, hogy bárhova is magával vigye. Sokkal jobban megbíztam magamban, mint ebben a bájgúnárban. Inkább vigyen engem kísértésbe a sors, mintsem őt. – De azt megtehetnéd, hogy kinyitod az ajtót. – Dünnyögött valamit az orra alatt, de még csak szóra sem méltattam. Türelmesen néztem rá jelezve, hogy az ajtó nem fogja kinyitni magát. Végül megadóan biccentett a fejével, és a bejárat felé araszoltunk. – Oké, nincs semmi látnivaló. – Többen is elfordították a tekintetüket rólunk, és ismételten belefeledkeztek abba, amit pár perccel korábban csináltak, bármi is volt az.
- Talán jobb lenne, ha nem vinnéd haza. Aludhatna itt – vetette fel ezt a csodálatos ötletet Jason az ajtóban. Ha nem féltettem volna túlságosan Gracet, most minden bizonnyal nyakon csapom ezt a parasztot, de türtőztettem magam.
- Hazaviszem – feleltem komoran. Kiaraszoltunk az ajtón ügyelve arra, hogy Grace meg ne üsse magát. A friss levegőn kezdett magához térni, de látszott rajta, hogy nincs tudatában a cselekedeteinek. Értelmetlen szavakat dünnyögött a mellkasomnak, lélegzetét még a pólón keresztül is tisztán éreztem. Szerettem volna megálljt parancsolni dübörgő szívemnek, de az csak nem volt hajlandó csillapodni.
- Talán mégiscsak jobb lenne, ha én vinném haza – próbálkozott ismételten Jason. Körbenéztem, hogy kit hívhatok segítségül. Darren és Ryan ott ólálkodtak a közelben. Intettem a fejemmel, mire mind a ketten hozzánk léptek.
- Mi a pálya, haver?
- Kellene egy kis segítség – mondtam, mire kérdően néztek rám. Annak ellenére, hogy mindketten nagy bulizók hírében álltak, jelenleg a legjózanabbak közé tartoztak, és egyedül bennük bíztam meg. – Kicsit vigyázzatok Gracere!– Könnyűszerrel Darren felé nyújtottam Grace apró testét. Legjobb barátom pedig óvatos mozdulatokkal vette át. – Semmi taperolás, mert egyesével töröm le a virsli ujjaidat!
- Értettem – bólintott vigyorogva. Mikor végre meggyőződtem róla, hogy Grace biztonságos helyen van, megpördültem, és Jason felé vettem az irányt. Villámként szeltem át a kettőnk között lévő távolságot, és a falnak szegeztem.
- Te idióta pöcs! Neked kellene rá vigyázni! – Egyenesen a pofájába intéztem a szavakat. Illuminált állapotában még csak reagálni sem tudott, össze-vissza hablatyolt valamit, ami őszintén nem érdekelt. – Van fogalmad arról, mit tehetnének az odabent lévő haverjaid vele? Kihasználnák, mint valamilyen ócska ribancot, akinek többen jártak már a lába között, mint amit meg tudna számolni. Jól jegyezd meg barátom, Grace nem ilyen, és ha így akarod kezelni, legközelebb a járdáról szedegetheted össze a fogaidat egyesével, hogy aztán odahaza kirakózhass velük. Világos voltam? – Nem felelt, csak bámult rám. Erős volt a gyanúm, hogy nem sokára okádni fog, de én azt ugyan nem fogom megvárni. – Nem értettem tisztán, eléggé világosan fogalmaztam, vagy gyújtsak még némi fényt az elmédben?
Ha nem részeg, biztosan nem válaszol igennel, de ebben a helyzetben ennyi telt tőle.
- Remek – elengedtem, mire fejének színe kicsit halványodott. Ugyanis az elmúlt percekben egyre jobban hasonlított egy szedésre váró paradicsomra. De előbb csinálok belőle ketchupot, minthogy kettőt pislogna.
- Haver, te most…
- Egy szót se szólj! – utasítottam. Még csak az hiányzott, hogy valaki felvilágosítson a Grace iránti érzéseimről. Senkinek a véleményére nem voltam kíváncsi ezzel kapcsolatban. Jól tudtam, mi a helyzet, és nincs szükségem rá, hogy bárki is felhánytorgassa.
- Rendesen kiütötte magát – nevetett Ryan. – Fogadok, hogy ez az első alkalom, hogy részeg.
- Biztosan – bólintottam. Darren felém nyújtotta Gracet. Vicces volt a helyzet, mert olyan könnyedén adogattuk, mintha csak egy apró dolog lenne. Grace a karomba simult, és ismét dünnyögött valamit a mellkasomnak, majd arcát hozzám dörgölte. – Később beszélünk.
- Ez a csaj fog téged a sírba vinni – veregette meg a vállam Darren. – És önként fogod megásni azt a gödröt.
- Talán még meg is érné – morogtam. Épp indultunk volna, amikor egy csaj, akinek nem emlékszem a nevére, utánunk hozta Grace táskáját. Magamhoz vettem azt is, és búcsút intettem a bulinak. Az utca végéig még tisztán hallatszott a zene dübörgése, aztán fokozatosan elhalkult. Az éjszaka csendje vett minket körül.
- Fázom – suttogta Grace reszketve.
- Nem sokára hazaérünk – mondtam. Szaporábbra vettem a lépteimet.
- Cam… Azt hiszem, hányni fogok.
- Most? – Idióta kérdés volt, de nem volt, mit tenni. Óvatosan a lábára állítottam Gracet, és egy kuka felé fordítottam. Ezt a műveletet éppenséggel az utolsó pillanatban sikerült végrehajtani, mert alig érkezett le a földre, máris hányni kezdett. Gyengéden megpróbáltam hátrafogni a haját, hogy legalább azt mentsem a legrosszabbtól. Hosszú percekig kénytelenek voltunk ott a kuka mellett ácsorogni. Nem volt egy romantikus jelenet.  Csupán egy pillanatra eresztettem el Gracet, hogy levehessem a kabátom. – Ezt vedd fel, Cica! – Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz művelet ráadni egy kabátot egy részeg lányra. Míg felhúztam a cipzárt elengedtem őt, mert abban reménykedtem, hogy képes lesz megállni a lábán, de megingott, így megragadtam a derekát, és közel húztam magamhoz. Légzése csiklandozta a bőrömet, ugyan hányás szaga volt, mégsem riadtam vissza tőle. Grace mindkét tenyere felcsúszott a mellkasomon. – Cica, azt hiszem, mennünk kéne.
- Oké – bólintott, és indult volna. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy képes lenne néhány lépésnél többet menni a saját lábán. A keze után nyúltam, és finoman visszahúztam ügyelve arra, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. – Mit csinálsz?
- Hazaviszlek, ahogy ígértem – mondtam. – Kapaszkodj belém!
Vékony karjával átölelte a nyakamat. Pillanatokon belül ismét a karomban volt. Tekintetünk találkozott, és hosszú pillanatok el sem szakadt egymástól, de kénytelen voltam félrenézni, mert nem szerettem volna, ha megbotlok, azonban Grace nem fordult el. Továbbra is engem nézett azokkal a nagy barna szemeivel. Mit meg nem adtam volna azért, ha abban a pillanatban nem részeg. Az út további részét egészen jól bírta, csupán egyszer álltunk meg, hogy ismét hányhasson. Felléptem a Wright ház verandájára. Odabentről vakkantás hallatszott, ebből azt a következtetést vontam le, hogy Lucky figyelmét felkeltettük. Már csak valahogy be kellett volna jutnunk a házba. Csaknem toporogni kezdtem, amikor kinyílt az ajtó.
- Cameron? -  Mr. Wright arca elsápadt, ahogy lányára nézett. – Mi történt?
- Kicsit talán többet ivott a kelleténél – mondtam.
Tanácstalanul vakargatta meg a fejét. – Köszönöm, hogy hazahoztad. – Félreállt az utamból.
- Ha nem bánja felviszem.
- Nem, dehogy.
Grace mondhatni alig volt magánál, miközben felvittem a lépcsőn. Csak nézett rám azokkal a gyönyörű szemeivel. Ha nem lett volna ilyen kibaszottul részeg, még a lépcső tetejéig sem értünk volna el anélkül, hogy ki nem csomagoljam ebből a dögös szerelésből. El kell ismernem, hogy a fél estét azzal töltöttem, hogy őt bámultam, és ügyeltem arra, hogy más ne tehesse meg. – Leteszlek, meg bírsz állni a lábadon?
- Még szép – vigyorgott.
Óvatos mozdulatokkal letettem, de pár másodpercig vártam, mielőtt elengedtem volna. úgy tűnt, kissé összeszedte magát. Kilépett a cipőjéből, így jó pár centivel alacsonyabb lett.
- Cameron… - Sosem tudtam meg, mit akart mondani, mert a következő pillanatban megkerülve engem a fürdőszobájába rohant. Gondolkodás nélkül követtem. Grace a WC előtt térdelt. Nem most láttam először ilyet, de most először tettem meg mindent azért, hogy enyhíteni próbáljak ezen a szar érzésen. Finom mozdulatokkal hátrafogtam Grace haját, és a mosdókagylón talált hajgumival összekötöttem, legalábbis megpróbáltam, de nem tudtam kezelni ekkora hajzuhatagot. – Soha többet nem iszok. – Könnyek csorogtak az arcán. Önkéntelenül is vigasztalni próbáltam.
- Nincs semmi baj, Cica! Ezen mindenki átesik egyszer – vigasztalóan simogattam a hátát. Gyomra lassan teljesen kiürült, mert a hányása alábbhagyott. – Jobban érzed magad?
- Nem igazán – felelt. Szégyenlősen lesütötte a szemét, miközben potyogtak a könnyei.
- Hé – Ösztönösen húztam magamhoz. Szinte már vártam, hogy bemos egyet, de ehelyett a mellkasomra hajtotta a fejét.
- Köszönöm, Cameron – suttogta. – Mindent köszönök.
- Nem szükséges, ugyanis ezekre holnap nem fogsz emlékezni – nevettem, de talán így volt a legjobb. Nem tudott volna a szemembe nézni anélkül, hogy elszégyellné magát. Szerettem volna azt mondani neki, hogy nem számít ez az egész, ez nem változtat semmin, de ez rohadtul nem volt igaz. Napról napra egyre jobban akartam ezt a lányt, és most megkaphattam volna, de bármennyire is bunkó parasztnak tartanak, még én sem vagyok arra képes, hogy kihasználjam, pedig szívem szerint ott helyben megcsókoltam volna. El akartam neki mondani, hogy olyat érzek iránta, amit eddig senki iránt, de nem tehettem. Óvatosan átkaroltam, és próbáltam vigasztalni. Nem akarom megtudni, hogy festhettünk a fürdőszoba padlóján ülve egymást ölelve, de a végtelenségig képes lettem volna úgy maradni.  – Talán jobb lenne, ha lepihennél. – Lassan feltápászkodtam a földről, és magammal húztam Gracet is. Ujjaimat az övéi közé fűztem, és a szobájába vezettem. – Rendben leszel?
- Cameron…
- Igen?
- Segítenél? – Hátat fordított nekem. Cameron mibe keveredtél?
- Persze – bólintottam. Esküszöm, megremegett a kezem, ahogy a ruhájához értem, és elkezdtem lehúzni a cipzárt. Nagyokat nyeltem, és igyekeztem csillapítani a szívverésemet, mielőtt önálló életre kelve elhagyja a mellkasomat.  A vékony ruha lassan végigcsúszott Grace testén. Ha illedelmes gyerek lettem volna, egyszerűen elfordulok, de senki nem állított ilyet még rólam. Úristen!  Önuralom! Önuralom! A fenébe is! Legalább hat imát elmondtam annak ellenére, hogy nem vagyok vallásos, csakhogy sikerüljön leküzdenem a vágyaimat, és ne döntsem hanyatt Gracet itt helyben.  Más már nem tökölt volna ennyit. Elintézte volna annyival, hogy úgy sem fog emlékezni rá, de én mégsem tettem meg. Gyorsan kerestem egy pólót, és ráadtam. – Most pedig irány az ágy!
- Igenis – vigyorgott. Kicsit reméltem, hogy legalább az este ezen részéről lesznek holnap emlékei, de nem nagy esélyét láttam. Megvártam, míg a takaró alá bújik, és elhelyezkedik.
- Akkor én megyek is – mondtam.
- Cameron, várj! – Megfogta a kezem, hogy megállíthasson. – Sajnálom, hogy úgy bántam veled! Nem gyűlöllek, sosem gyűlöltelek. – Hirtelen vallomása meglepett, de egyúttal mosolygásra is késztetett. Most már tényleg nagyon szerettem volna megcsókolni, azonban továbbra is tartottam magam az elveimhez.
- Tudom, Cica – lehajoltam hozzá, és óvatosan megpusziltam a homlokát. – Aludj! Holnap nehéz napod lesz.
- Jó éjt, Cameron!
- Jó éjt, Grace!
Halk léptekkel osontam ki a szobájából, de az ajtó túl oldalán megálltam, és a falnak vetettem a hátam. Friss levegőre lett volna szükségem, és némi józanészre, de gyorsan. Leballagtam a lépcsőn, Mr. Wright a nappaliban ült.
- Akkor én mennék is, most már rendben lesz – szólaltam meg.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rá!
- Bármikor megtenném ismét – mondtam. Utána rögtön felpofoztam volna magam. Konkrétan bevallottam, hogy sokkal többet érzek iránta, mint kellene. Valami olyasmit vártam, hogy Mr. Wright kioktat egy kicsit a miheztartásról, de egyszerűen csak elmosolyodott. – Ha nem bánja, akkor most hazamennék.
- Nem, dehogyis. Későre jár!
- Igen – helyeseltem. Kiballagtam az ajtón, de képtelen lettem volna egyszerűen hazamenni, és befeküdni az ágyamba. Megkerültem a házunkat, és egy hosszú sétára indultam. Órákig jártam a város utcáit, miközben gondolataim újra és újra visszatértek egy lányra. Minél jobban küzdöttem az érzéseim ellen, annál inkább beférkőztek a tudatomba a kis rohadékok. Ezt már nem tudtam irányítás alatt tartani, jöttek maguktól. Távol akartam tartani magamtól, de csak azt értem el vele, hogy úgy epekedek utána, mint valami őrült. Tudtam, ha ma nem lett volna részeg, megteszem azt, amit korábban kellett volna. Úgy akartam megcsókolni, hogy az egész teste beleremegjen. Meg akartam ízlelni az ajkát, bőrének minden egyes apró centiméterét magaménak akartam tudni. A rohadt életbe! Hivatalosan is beleszerettem Grace Wrightba!
Már jött felfelé a Nap, amikor végre hazataláltam. A séta kellőképp megtette a hatását. Kitisztult a fejem, és átgondoltam a helyzetem. Változtatni fogok, hogy megérdemeljem Őt! 

2015. október 16., péntek

16. fejezet / Grace

5 megjegyzés:


Sziasztok! 
Megérkeztem a 16. fejezettel is, remélem, hogy ezúttal is el fogja nyerni néhányotok tetszését, és visszanéztek máskor is. 
Jó olvasást!
Lena

16.

„Mindannyiunknak szüksége van egy kis segítségre; valakire, aki segít nekünk meghallani az élet zenéjét, hogy emlékeztessen, nem mindig ilyen rossz minden. Valaki van ott, és az a valaki meg fog találni téged.”
Tuti gimi c. film

Grace

A napok csigalassúsággal teltek. Nem múlt el olyan nap, amikor ne gondoltam volna Oliviára. Egyre jobban hiányzott, és minden reggel újabb huszonnégy órányi szenvedést jelentett. Szükségem lett volna valami kikapcsolódásra, de barátnőm halála óta nem voltam képes bármivel is több időt eltölteni. Hanyagolni kezdtem a kávézót is, és igyekeztem mindenkit kizárni az életemből. Rebecca esetében ez nem volt a legegyszerűbb, mert folyton körülöttem legyeskedett, és megpróbált lelket önteni belém, de én a hátam közepére kívántam mindenkit. Mélyen legbelül értékeltem az erőfeszítéseit, azonban túlzottan is megviselt a gyász, hogy szükségem volt némi időre, jobban mondva nagyon sok időre, hogy újból megtaláljam magam. Rossz volt látni, hogy Apa is szenved, de semmit sem tehettem. Mindkettőnket túlzottan is mélyen érintett Olivia öngyilkossága. Hosszú ideje most fordult elő először, hogy csendben teltek a reggelek. Egyikünk sem szólt a másikhoz, csak tanácstalan pillantásokat vetettünk egymásra. Esküszöm, még Lucky is észrevette a váratlan hangulatváltozást a házban, mert az ő tekintete is kissé elveszettnek hatott.
- Kicsim, hogy érzed magad? – kérdezte Apa váratlanul. Olyannyira megszoktam a csendet, hogy csaknem leestem a székről rémületemben, amit minden bizonnyal ő is észrevehetett, mert bocsánatkérően nézett rám. Mégis mi a fene történt velünk? Olyan érzésem volt, mintha két teljesen idegem ember lennénk. Hiányoznak a közös beszélgetéseink, a közös filmezések, a munka a kávézóban. Vissza akarom kapni azt az önmagamat, mert ebbe bele fogok őrülni hamarosan.
- Pocsékul – feleltem őszintén.
- Én sajnálom…
- Nem kell – legyintett. – Apa, minden rendben lesz, csak egy kis időre volt szükségem. Én kérek bocsánatot, amiért megpróbáltak kizárni. – Talpra ugrottam, hogy odamehessek hozzá. A temetés óta most fordult először elő az, hogy nem feszengtünk ölelésnél. Egyszerűen csak a karjai közé bújtam. Rövidesen éreztem, hogy Apa is felenged egy picit. Az elmúlt napok, hetek mintha meg sem történtek volna. Ismét ugyanazok lettünk, akik Olivia halála előtt voltunk. – Szeretlek.
Nem láttam, de tudtam, hogy elmosolyodott. – Én is szeretlek, kicsim.
- Olyannyira szeretsz, hogy ma este kimenőt adsz? – néztem rá kiskutya szemekkel. Évek óta ezzel próbálkoztam, ha valamit nagyon szerettem volna. Tisztában voltam vele, hogy bárhogy nézhetek, ha valamit nem akarna megengedni, nem tenné meg, de ezúttal sokkal hamarabb sikerült meggyőznöm, mint gondoltam. Csak néhány szóval említettem korábban a bulit, amire Rebecca meghívott, de én udvariasan elutasítottam. Apa nem ellenezte, sőt támogatta, viszont szerettem volna meggyőződni róla, hogy ő is rendben lesz. – Meg leszel egyedül?
- Nagyfiú vagyok már – simogatta meg mosolyogva az arcom, mire felnevettem. – Örülök, hogy visszatértél.
- Én is – feleltem. – Nem mondom, hogy egyik pillanatról a másikra minden a legnagyobb rendben lesz, és ismét ugyanaz az ember leszek, de igyekezni fogok, és megpróbálom élni az életem. Még mindig nagyon fáj, ami történt, de igazatok volt, amikor azt mondtátok, hogy nem akadályozhattam volna meg.
- Ki vagy te és mit csináltál a lányommal? – játszotta a rémültet, de hamar elnevette magát. – Örülök, hogy jobb belátásra tértél.
- Szóval akkor tényleg elmehetek?
- Igen – bólintott. – De egyre legkésőbb gyere haza. Rendben?
- Tudom, ha nem így fog történni, autóba szállsz teljes harci öltözetben, és megkeresel.
- Jobban ismersz, mint gondolnád – nevetett. – Viszont komolyan mondtam, hogy egyre legyél itthon.
- Igenis, Parancsnok! – lelkesen szalutáltam, mielőtt felszaladtam volna az emeletre.
Rebecca egész nap győzködött, hogy menjek el vele a buliba, mert nem voltam hajlandó lelőni a meglepetést, hogy már eldöntöttem, hogy ott leszek.
- Ott kell lenned – kezdte ismét. – Nagyon jó buli lesz, és biztos vagyok benne, hogy te is jól fogod magad érezni. Grace, tudom, hogy min kellett keresztül menned, te talán itt az ideje, hogy egy kicsit éld az életed. Olivia sem akarná.
Széles mosoly jelent meg az arcomon. – Tudom, épp ezért döntöttem úgy ma reggel, hogy elmegyek.
- Tényleg? – lepődött meg. – Komolyan beszélsz, vagy csak szeretnéd elérni, hogy végre befogjam?
- Nem, tényleg ott leszek – feleltem mosolyogva. – Azt hiszem, szükségem van egy kis kikapcsolódásra, és jót fog tenni, ha végre kimozdulok a négy fal közül.
- Eszméletlen lesz – ölelt át ujjongva. Örömében tapsikolni és ugrándozni kezdett, még sosem láttam ennyire boldognak. Két perc sem telt el, máris arra volt kíváncsi, mit fogok felvenni. A dolog ezen részéről még esélyem sem volt elgondolkozni, de megígértem neki, hogy valami „dögös rucit” fogok viselni. Suli után rögtön haza rohantam, hogy a szekrényembe temessem magam. Fél órán belül úgy nézett ki az egész szobám, mintha csatatér lenne. Mindenhol ruhák hevertek, ameddig csak a szem ellátott. Már éppen feladtam volna, amikor megszólalt a csengő. Reménykedtem benne, hogy egy mesebeli tündérkeresztanya lesz, aki pillanatok alatt előkeresi a legbulisabb szerelésemet. Letrappoltam a lépcsőn, és szinte feltéptem az ajtót.
- Angela? Neked nem a kávézóban kellene lenned? – kérdeztem meglepődve.
- Édesapád mondta, hogy szerinte szükséged lehet egy „hozzáértő” segítségére. Divatvész elhárító vagyok – kacsintott.
- Pont rád van szükségem. Gyere! – Meg sem vártam a válaszát, megragadtam a csuklóját, és felhúztam az emeletre.
- Szentséges tejfölös pohár! – kiáltott fel. – Itt tornádó pusztított?
- Grace féle szupervihar – vigyorogtam. – Amint látod, egy kicsit tanácstalan vagyok azt illetően, mit viselhetnék ma este. Az utóbbi időben nem igazán jártam buliba, és…
- Semmi gond, ezért vagyok én itt – mosolygott. Blúzának ingjét feltűrte, és belevetette magát a ruhakupacba. – Adj egy kis időt!
- Ahogy szeretnéd. – Hátráltam egy lépést, és a fotelemből figyeltem, ahogy alaposan átkutatja a szekrényem teljes tartalmát. Abban reménykedtem, hogy ő majd megtalálja a megfelelő szerelést, de csalódnom kellett.
- Van egy ötletem – emelte fel a mutató ujját. – Most szépen összepakolunk, és elmegyünk hozzám.
- Miért?
- Van valamim számodra. – Körbenézett a szobámban, majd felkapott egy cipőt és egy vékony kardigánt, és biztos helyre tette őket.
Rövidesen eltűntek az általam okozott katasztrófa nyomai, és útnak indulhattunk Angela lakása felé. Egészen eddig a percig még arról sem volt fogalmam, hogy egyáltalán a városnak melyik részén lakik, így teljesen meglepődtem, hogy alig két utcányira voltunk a kávézótól. Feltrappoltunk az első emeletre, Angela izgatottan keresgélte a kulcsait.
- Érezd otthon magad – tárta szét a karját, ahogy beléptünk a lakásba.
- Oké – válaszoltam, de eddigre Angela már eltűnt az egyik helyiségben. Míg ő távol volt, én próbáltam felfedezni lakásának nappaliját. Nem voltak képek, csak apróbb dísztárgyak, néhány festmény a falon, de barátságos hangulatot árasztott magából.
- Grace!
Egy szemvillanás alatt megpördültem, és nemes egyszerűséggel elakadt a lélegzetem. Angela egy ruhát tartott a kezében. – Istenem, ez gyönyörű.
- Örülök, hogy tetszik, mert ma este ezt fogod viselni – mondta ellentmondást nem tűrően.
- Nem – vágtam rá. – Ezt nem fogadhatom el.
- Sosem volt rajtam, ajándékba kaptam, és rajtad sokkal jobban állna.
- Angela…
- Legalább próbáld fel!
- Rendben-rendben – bólintottam végül. Angie elégedett arccal nyújtotta át a vállfát, majd bevonultam a fürdőszobába. Ahogy belebújtam a félvállas ruhába, elképedtem. Vörös színe kiemelte barna szemeimet, az alja jóval a térdem fölött végződött, így talán egy kicsit többet mutatott a lábaimból, de talán ez senkit sem fog zavarni. Kétszer körbefordultam az egész alakos tükör előtt, mielőtt a nappaliba mentem volna.
- Csodaszép vagy – mosolygott Angela. – Muszáj, hogy ebben menj!
- Tényleg nem gond? Legalább hadd fizessem ki.
Védekezően felemelte a kezét jelezve, hogy még csak meg se próbáljak fizetni a ruháért. – És most pedig kicsinosítalak egy kicsit, hogy az összes srác elolvadjon, amikor meglát.
Angela hozzáérte kezekkel állt neki a hajam begöndörítésének, majd kevés sminket tett fel. A végeredmény tökéletes lett. Hosszú ideig meg sem tudtam szólalni, csak bámultam a tükörképemet.
- Grace?
- Nagyon tetszik – mosolyogtam. – Hálás vagyok, amiért rám szántál egy egész délutánt, csakhogy felkészíts egy bulira. – Felálltam, hogy átölelhessem. Vissza kellett nyelni a könnyeimet, mert félő volt, hogy sírással fogom tönkretenni Angela művét.
- Szükséged volt rá – vigasztalóan megsimogatta az arcomat. – Élned kell az életed, Grace!
- Tudom – bólintottam.
- Mit szólnál, ha megmutatnánk édesapádnak az eredményt?
- Biztos vagy benne? – néztem rá kérdően.
- Bűvöljük el őt is – kacsintott. Felkaptam a cipőmet, és a kardigánt, mielőtt kiléptünk volna az ajtón.
Elautóztunk a kávézóig, és Angela unszolására végül belementem, hogy Apának is megmutassuk a Szépülj meg Angelával című műsor végeredményét. Ahogy beléptünk az ajtón, Oliver elismerően füttyentett.
- Kislány, még a végén randevúra hívlak. – Ahogy végignézett rajtam, sikeresen zavarba hozott, de hálásan mosolyogtam rá.
- Dögös vagy – szólalt meg Daisy is a pult mögül.
Apa épp ekkor trappolt fel az irodából, és egy pillanatra megtorpant. Arcára felismerhetetlen érzések ültek ki. Csak bámult rám nagy szemekkel. – Apa?
- Gyönyörű vagy, Grace. – Elém lépett, és egy puszit nyomott a homlokomra. – Lehet, hogy át kell gondolnom a kimenő időtartamát.
Felnevettem, majd lábujjhegyre álltam, hogy megpuszilhassam az arcát.
- Még van egy utolsó feladatom – szólalt meg Angie. – Elviszlek a buli helyszínére is. Ezek a cipők nem városi sétára készültek.
Apa továbbra is tágra nyílt szemekkel figyelt, míg ki nem vonultunk. Szerettem volna tudni, mi váltotta ki belőle ezeket az érzelmeket, de nem a megfelelő alkalom volt, hogy kifaggassam, viszont abban biztos voltam, hogy nem fog megmenekülni a kérdéseim elől. Ha valaki reggel azt mondja nekem, hogy a teljes délutánt azzal fogom tölteni, hogy egy bulira készüljek, biztos képen röhögöm.

***
- Köszönöm, hogy velem voltál egy ilyen „kritikus” helyzetben. – Még egyszer utoljára átöleltem Angelát, mielőtt kiszálltam volna az autóból. A zene bömbölt odabentről. Kihúztam magam, és végigtipegtem a járdán. Néhány ismerőst már láttam a suliból, de a legtöbbjükkel még talán sosem találkoztam. Odabent azonnal Rebecca keresésére indultam.
- És tényleg eljöttél!  – Rebecca olyan nagy szemekkel nézett rám, mintha maga a messiás jelent volna meg előtte teljes életnagyságban. – Dögös vagy, Jason el fog ájulni. -  Már épp meg akartam szólalni, amikor rám vetette magát, és olyan szorosan megölelt, hogy azt hittem megfulladok. – Annyira örülök, hogy végre kibújtál a csigaházadból.
- Nem tudtam, hogy ott voltam – nevettem. – De örülök, hogy rávettél.
- Erre inni kell! – Lekapott az asztalról két apró poharat valami rózsaszín löttyel.  – Fenékig kislány.
Lehajtottam a fogalmam sincs micsoda, de egész finom italomat. A folyadék lassan csorgott le a torkomon, tisztán éreztem az irányát. Erősebb volt, mint gondoltam. – És most gyerünk táncolni! – Megragadta a kezem, és magával húzott a táncolók közé.  Valamikor ez az egész helyiség egy nappali lehetett, de az összes akadályban lévő bútort valaha eltűntethették, mert egy hatalmas üres placc volt középen, ahol most táncolók vonaglottak egymáson. Hangosan nevettem, és hagytam, hogy a zene átjárja testem minden porcikáját. Egy érintés zavart meg. Megpördültem, és ekkor döbbentem rá, hogy napok óta alig szóltam Jasonhöz.
- Szia – kiabáltam.
- Gyönyörű vagy, Grace – hajolt egészen közel hozzám. Igazság szerint nem hallottam, de leolvastam a szájáról. Intett a fejével, hogy menjünk ki. Ujjait az enyémek közé fűzte, és utat tört nekem a táncolók között. A kert hátsó részébe mentünk, ahol alig voltak emberek. A zene is halkabban, csupán a távolból dübörgött. – Örülök, hogy itt vagy.
- Én is – feleltem mosolyogva. Tekintetünk találkozott, nem tudom, mire várt, így én tettem meg az utolsó lépést. Elé léptem, és megcsókoltam. Karjait lassan körém fonta, és visszacsókolt. – Sajnálom, hogy az elmúlt napokban furán viselkedtem…
- Semmi baj! – Ujjaival megérintette az arcomat. – Megértem. Mindenkit megvisel a gyász. Nem kell magyarázkodnod. Tudtam, hogy félre kell állnom egy kicsit, és úgyis visszatalálsz hozzám.
- Köszönöm, hogy vártál rám. – Két kezem közé fogtam az arcát, és lehúztam magamhoz. Fogalmam sincs, mennyi ideig lehettünk kint, de lábaim egészen átfagytak, mire ismét a nappaliban voltunk. Rebecca újabb italt nyújtott felém, ami még borzalmasabb volt, mint az előző, de jókedvvel lehajtottam.
Röviddel ezután talán abba kellett volna hagynom a piálást, de valamiért csak nem sikerült. Újabb és újabb italt döntöttem magamba anélkül, hogy átgondoltam volna a következményeit. Kissé ittasan elkóboroltam, Rebeccát elhagytam a tömegben, és Jasont sem találtam sehol. Így egyedül vetettem bele magam a táncoló tömegbe. A zene lassan magával ragadott, felvettem az ütemét, és egyre ritmusosabban mozogtam. Valaki mögém lépett, teste az enyémhez préselődött, lélegzetvételét éreztem a nyakamnál. Kezei a hasamra csúsztak, én pedig szentül meg voltam győződve arról, hogy csakis Jason lehet. Hát mint kiderült, túlzottan is naiv voltam, és talán túl részeg ahhoz, hogy ne vegyem észre a különbségeket. A két kéz egyre szorosabban tartott, a hátam mögött álló fiú testéhez dörgölőztem, mert azzal tisztában voltam, hogy csakis fiú állhat mögöttem. A Jasonnek hitt srác egy lágy csókot lehelt a nyakamra, testem minden porcikája beleborzongott ajkának érintésébe, lehunytam a szemem, hogy magamba tudjam zárni, amikor ismét kinyitottam Jasonnel álltam szemben. Döbbent arccal bámult rám két pohárral a kezében. Szemében csalódottság tükröződött, sűrűn pislogtam, hogy felfogjam, mit látok.
- Ez meg mi a franc? – kérdezte Jason. Szinte rémülten pördültem meg, hogy kiderítsem, kivel táncoltam. Cam önelégült arccal bámult rám.
- Szia, Cica! – Végigfuttatta rajtam a tekintetét, majd megnyalta az alsó ajkát. Te szentséges ég!
- Jézusom, jézusom, jézusom! - mondtam
- Most imádkozol? – kérdezte vigyorogva. Legszívesebben képen töröltem volna, de forogni kezdett velem a szoba. Hirtelen mindenkinek lett egy ikertestvére, sőt hármas ikrek lettek. Volt egy olyan érzésem, hogy én most rögtön el fogok ájulni. – Jól vagy? Kicsit fura a fejed.
Vissza akartam neki vágni valahogy, de hirtelen olyan hívogató lett a sötétség, hogy engedtem neki, és zuhantam.
layout by Milky Way