2. fejezet/ Grace

2.

„A múlt sötét árnyékát féltem...

S a jövő fényébe kiléptem.

Fénytől majdnem szenesre megégve...

Gyorsan húzódtam vissza... a sötétbe.

- Pálnagy László”

Grace

Korán keltem, mert hét órakor megjelentek nálunk a netszolgáltató emberei. Alig vártam már, hogy ismét legyen internetelérésem, mert hiányzott Olivia. Legjobb barátnőm már minden bizonnyal tűkön ülve várja, hogy jelentkezzek.  Napok óta nem tudtunk igazán beszélni, mert a költözés miatt folyton rohangáltam.

- Készen is vagyunk. Néhány perc múlva feláll a rendszer. Itt vannak a jelszavak. – A férfi barátságosan mosolyogva átnyújtott egy papírlapot.

- Köszönjük. – Biztos vagyok benne, hogy én vigyorogtam. Úgy téptem ki a kezéből a papírt, mint éhes gyerek a konyhás néni kezéből a szendvicset.  – Apa odafent leszek.

- Rendben. – Hallatszott a hangján, hogy nevet. Felrohantam az emeletre, az ágyra telepedtem a gépemmel együtt, és vártam. Rövidesen volt internetkapcsolatom. Ujjongva kattintottam a chatre, hogy megtaláljam barátnőmet. Olivia mindig korán kelő volt, soha nem aludt többet hat óránál, még szünetben sem. Rengeteg dolgot csinált, és úgy vélte, hogy csakis koránkeléssel szakíthat mindenre időt. Boldogan tudatosult bennem, hogy barátnőm már tényleg fent van. Zöld kis pontocska világított a neve mellett.

Könyvmoly2.0: Üdvözlet Wildebayből!

Olivabogyó5: Az Isten háta mögött is van internetkapcsolat? Örülök, hogy végre hallok felőled.

Könyvmoly2.0: El nem tudod képzelni, mennyire hiányzol. Mi újság odahaza?

Olivabogyó5: Biztos vagy benne, hogy akarod hallani? Még csak egy teljes nap telt el, mióta elmentél.

Könyvmoly2.0: Persze. Mindent tudni akarok.

Olivabogyó5: Ethan összejött Sabrinával. Tekintve, hogy Sabrina már hosszú ideje le akarta csapni a kezedről, ez nem volt meglepő, viszont mesélj te is! Vannak helyes pasik? Mond, hogy legalább egy magas adonisz van ott.

Könyvmoly2.0: Nem találkoztam még sok emberrel, viszont a szomszéd srác egész aranyos. Egy paraszt, de attól függetlenül aranyos. Ma körbevezet a városban.

Olivabogyó5: Hogy mi? Minden tudni akarok. Pontos, részletes leírást kérek róla, hogy el tudjam képzelni.

Hosszú percekig gondoltam, mielőtt ecsetelni kezdtem Cameron külső adottságait. Talán már túl sokat is elárultam barátnőmnek, mert teljesen bezsongott. Mindenképp tudni akart mindent a mai délelőttről. Részletes beszámolót kell majd tartanom neki az események menetéről. Hosszú ideig csak úgy beszélgettünk, fél kilenckor azonban rájöttem, hogy össze kellene szednem magam, mielőtt bárhova is megyek. Elbúcsúztam Oliviától, de csak azzal engedett el, hogy mindent elmondok neki a piszkos részletekkel együtt, bár erősen kételkedtem benne, hogy bármi ilyesmi is lesz. Kinéztem az ablakon, a Nap melegen sütött, így egy rövid nyári ruha mellett döntöttem. A ruha jóval a térdem fölött végződött, de még így is csak annyit mutatott, amennyit szerettem volna. Hullámos fürtjeim a

hátamra omlottak. Felkaptam egy szandált, és leszaladtam a konyhába.

- Csinos vagy! – szólalt meg Apa. – Biztos vagy a dologban, hogy ez nem egy randevú? Mert tudod, ha mégis az lenne, muszáj lenne szóval tartanom néhány percig Cameront.

Elnevettem magam. – Ez nem randi! Csak körbevezet, mert gondolom, nem szeretnéd, ha eltévednék.

- Nem, azt tényleg nem szeretném. – nevetett. – A tájékozódási képességeid amúgy is fejlesztésre szorulnak.

- Igen, és ezt minden egyes alkalommal eszembe juttatod.

- Mert szeretlek. – Egy puszit nyomott az arcomra. – Jó szórakozást, viszont készülj, mert délután dolgozni fogunk. Szólj Cameronnak, hogy már rá is szükség lesz!

- Rendben. – bólintottam. Megszólalt a csengő, az ajtóhoz siettem, de Lucky még így is megelőzött, és amint kinyitottam az ajtót, kis híján leteperte Cameront.

- Szia, haver! – Leguggolt a kutyám mellé, és hagyta, hogy Lucky megnyalogassa. Akaratlanul is eszembe jutott, amit tegnap mondott Cam. Gyorsan megráztam a fejemet, hogy még a gondolatot is messze űzzem. – Grace? Mehetünk?

- Igen. – feleltem. – Lucky, menj szépen vissza! – Kedvenc négylábúm kedvetlenül ballagott vissza a nappaliba.

- Szomorú, mert nem töltheti velem a napot. Önző módon kisajátítasz magadnak. – szólalt meg Cameron, ahogy behúztam magam mögött az ajtót.

- Most már tudod, hogy önző vagyok.  – nevettem. - Nem szeretek osztozni a dolgokon.

- Az jó, mert én sem. – Egyenesen a szemembe nézett. Túl hosszúra nyúlt a csend kettőnk között, amit végül én törtem meg.

- Hova megyünk először?

- Azt majd útközben kitalálom.

- Szóval improvizálsz, mert elrontottam a tervedet. – mondtam. Először kérdően nézett rám, de aztán leesett neki, mire gondolok, és elvigyorodott.

- Á, dehogyis. Az még mindig tervben van, csak későbbre tartogatom az ilyen finomságokat. Előtte látnod kell ezt-azt.

- Megbeszéltük, de azért figyelmeztess előtte, hogy időben el tudjak menekülni.

- Szóval még kergetőzni is akarsz? Még meglátjuk.

Végigsétáltunk az utcánkon, majd jobbra kanyarodtunk a kereszteződésnél. Próbáltam mindent az agyamba vésni, ha esetleg később egyedül kellene megtalálnom valamit. Cameron végig mesélt, meglepődtem, hogy mennyivel különbözik ez a srác attól a fiútól, akivel tegnap találkoztam. Már akkor is feltűnt, amikor este átrohantam hozzájuk. Sokkal szimpatikusabb volt ez a Cameron, mint a tegnapi. Szinte ittam a szavait. Egy kisboltnál megálltunk, és kérte, hogy várjam meg odakint. Néhány rövid percre eltűnt, majd két csokival tért vissza.

- Nincs körbevezetés csoki nélkül. – mondta, miközben átnyújtotta az édességet.

- Jó meglátás. – mosolyogtam. A zacskóra meredtem. Nem elég, hogy csokit vesz nekem, de sikerül kiválasztania a kedvencemet.

- Nem szereted a mogyorósat? Odaadhatom az enyémet, igaz beleharaptam, de még ehető. – Felém nyújtotta a már megcsócsált csokit, mire kitört belőlem a nevetés.

- Igazából szeretem, sőt ez a kedvencem. – mosolyogtam.

- Tudtam, messziről ordít rólad, hogy a mogyorós csoki a kedvenced.

- De azért sikerült elbizonytalanítani. Egy-null.

- Szóval játsszunk? – Izgatottan csillogott a szeme. – Szabályok?

- Nincsenek, azokat mindig útközben találom ki.

- Szeretsz irányítani.

- Imádok! – Javítottam ki.

- Szóval lássuk csak, mit tudok eddig rólad. – elgondolkodva meredt maga elé. – Nem szeretsz osztozni, mert önző vagy. A mogyorós csoki a kedvenced, és nem szereted a megrágott csokit. Irányításmániás vagy. A végén még te fogsz engem berángatni egy sötét sikátorba.

- Bármi előfordulhat. – Nevetve haraptam bele a csokiba.

- Bár nem mondom, hogy nehéz lenne megerőszakolni, minden bizonnyal neked még hagynám is magam.

- Úgy már nem olyan vicces, legalább játszd el, hogy menekülsz!

- Mindent el fogok követni. - Tovább sétáltunk a plázáig, majd a bevásárlóközpontnál kötöttünk ki. Wildebayben nagyon nehéz eltévedni, mint ahogy erre én is rájöttem. Szinte minden út ugyanoda vezet, a város központjába. – Van még valami, amit meg akarok neked mutatni. Kövess!

Átvágtunk egy parkon, majd néhány szűkebb utcán haladtunk végig. Végül egy körülbelül két méter magas kerítés előtt álltunk meg. – Ugye nem akarsz átmászni ezen?

- Dehogynem. – vágta rá azonnal. Két mozdulattal máris a kerítés tetején volt. Neki viszont könnyű volt, körülbelül tíz centivel volt alacsonyabb a kerítésnél. Az én magasságomat illetően viszont akadt némi probléma az akció kivitelezésében. – Felhúzlak! Add a kezed!

- Nem hiszem, hogy jó ötlet. Talán nem kellene!

- Beijedtél, Grace? Csak nem felírhatom a listára a beszari tulajdonságot is? – Nézett rám kérdően.

- Azt már nem!  –feleltem magabiztosan. Hagytam, hogy felhúzzon maga mellé, majd leugrott a másik oldalon.

- Gyere, elkaplak! Ugorj! Grace, gyerünk! – Kitárta a karját. – Ígérem, elkaplak.

- Ó édes Istenem! – suttogtam, mielőtt elrugaszkodtam volna a kerítéstől. Cameron karjában kötöttem ki, de túl nagy volt a lendület, és elterültünk a puha füvön. Én Cameronon landoltam. – Jól vagy?

- Igen, de rendesen letepertél, Cica. – Egyik kezével eltűrte az arcom elé hullott hajtincseket. Nagyon gyengéd mozdulat volt.

- Nem fáj semmid? – kérdeztem aggódva. Legszívesebben végigtapogatottam volna, hogy minden csontja épségben van-e, de kétségtelenül élvezte volna, így nem szándékoztam megadni neki azt az örömöt.

- Egy kicsit kényelmetlen, de ezt orvosolhatjuk. – Csibészes mosoly ült ki az arcára. Mielőtt bármit kérdezhettem volna, a hátamra gördített, ő pedig fölém magasodott. – Így sokkal kényelmesebb.

- Azt meghiszem. – Felnevettem, egy pillanatra a vállába temettem az arcom. Fura helyzet volt, a füvön feküdtem, rajtam pedig egy fiú, akit tegnap óta ismerek, mégsem jutott eszembe, hogy valamit rosszat teszek. – Bármennyire is élvezem a helyzeted…

- Élvezed? – kérdezte.

- Nos… - elpirultam. Valószínűleg egy paradicsomra emlékeztettem, ami épp szedésre vár. - Szeretném megtartani magamnak a válaszomat.

- Nekem ennyi pontosan elég. – Felállt rólam, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Leporoltam a ruhámat, majd körbenéztem.

- Ez a suli? De várjunk csak… Miért másztunk át, ha egyszerűen csak besétálhattunk volna? – Karba fontam a kezem, és kérdően bámultam Cameronra.

- Mi abban az izgalom? – Játékosan belebokszoltam a karjába, de végül kitört belőlem a nevetés.

- Nem mondhatod, hogy nem élvezted. Láttam az arcodon, amikor átmásztunk azon a kerítésen.

- Igazad van, de legközelebb azért szólhatnál előre, hogy kerítést fogunk mászni, mert akkor ahhoz öltözöm.

- Ó nekem így pontosan megfelelt. – vigyorgott.

- Perverz!

- Azt hiszem, indulnunk kellene, ha apukád délután meg szeretne minket dolgoztatni.

- Igen. – bólintottam. Egymás mellett lépkedtünk, keze néha hozzáért az enyémhez. Elektromosság száguldott végig a testemen, ahányszor csak megérintett, még ha csak véletlenül is tette. Kedveltem Cameront, igaz még alig ismertem, de tényleg kedveltem.

- Figyelj, be kell ugranom valahova. Megvársz kint, vagy hazamész?

- Megvárlak. – Még nem voltam annyira biztos a dolgomban, hogy egyedül is hazatalálok. Valami irodaépület előtt várakoztam.

- Kisasszony, jól vigyázzon, kit enged közel magához! – Egy idős hölgy lépett oda hozzám.

- Tessék? – Meglepődve pillantottam rá.

- A Brown fiú, vigyázzon vele, ez is olyan, mint az apja, nem szabad bízni benne!

- Már elnézést, de mire céloz ezzel?

- Kincsem, az apja börtönbe van, és nem sok kell, hogy ő is mellé kerüljön. Az alma nem esik messze a fájától.

- Én ebben nem hiszek, mi magunk határozzuk meg, kik leszünk. – El kell ismernem, tényleg meglepett, hogy az apja börtönben van, de nem féltem attól, hogy esetleg Cameron is bűnöző lesz.

- A fiam életét vesztette a gyerek apja miatt, őt senki sem fogja visszahozni.

- Sajnálom, ami a fiával történt, de azért nem Cameron a felelős! – Szinte észre sem vettem, hogy kiabálok. Valamiért úgy éreztem, hogy meg kell védenem őt, pedig nem is ismertem a részleteket.

- Ő is az autóban ült, megakadályozhatta volna, hogy ez történjen.  - Nem tudtam válaszolni, mert Cameron megjelent. A nő is elhallgatott, de mielőtt otthagyott volna minket, a fülembe suttogott. – Fogadja meg a tanácsomat, és ne álljon le egy ilyen alakkal!

- Mennyit hallottál? – kérdeztem.

- Pont eleget. Hazakísérlek! – Útközben egy szót sem szólt, ami nagyon különös volt, hiszen órák óta be sem állt a szája. Mikor a házunkhoz értünk, Cameron már hátat is fordított, és hazafelé vette az irányt. – Később találkozunk!

- Ennyi? Később találkozunk? Mi ez az egész?

- Grace, te is hallottad, az apám börtönben ül, mert megölt egy embert. Meg kellett volna akadályoznom, de nem tettem. Én is ugyanolyan vagyok, mint ő. Nem akarod te ezt!

- Hadd döntsem el, hogy mit akarok! – feleltem határozottan. – Fogalmad sincs, mit akarok.

- Megkönnyítem a dolgodat, én nem akarok tőled semmit. Nem én kellek neked, keress valami hozzád illő srácot, és ne erőltessük ezt!

Összeszorult a szívem, könnyek csípték a szemem. Legszívesebben addig püfföltem volna a kemény fejét, míg át nem gondolja még egyszer. – Rendben, ahogy akarod! – Hátat fordítottam, és dühösen, megbántottam caflattam be a házba. Az ajtónak dőlve végre engedhettem a könnyeimnek. Ez még csak a második nap, én pedig máris kiborulok. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.

- Kicsim, minden rendben?- Apa aggódó arcával találtam magam szemben. – Történt valami? Csinált valamit veled Cameron?

- Nem… Csak önmagát adta. – feleltem. – Felmegyek a szobámba, szeretnék egy kicsit egyedül lenni.

- Rendben.  – felelte, de tudtam, hogy később még be kell számolnom mindenről.

Felrohantam az emeletre, és magamra zártam az ajtót. Fogalmam sem volt, miért sírok, de úgy bömböltem, mint egy két hónapos csecsemő. Sosem bírtam sokáig egyedül, így néhány percen belül felhívtam Oliviát.

- Szia, csajszi. Hogy alakult a délelőtt? Megcsókoltad? Mond, hogy igen! – Izgatottan csengett a hangja. Sajnáltam, hogy el kell rontanom a kedvét.

- Rosszul… Úgy tűnik Cameron még sem az, akinek gondoltam.

- Miért? Mesélj!

Mindent elmeséltem a reggeli találkozástól az öreglány megjelenéséig, egészen addig minden olyan tökéletes volt. Egyáltalán miért érzett késztetést arra, hogy feltétlenül meg kell osztania velem, hogy Cameron apja börtönben van. Minden bizonnyal ő is elmesélte volna egyszer, de természetes, hogy nem ezzel indít. Most mégis megbántottnak éreztem magam. Egy fél órás beszélgetés után sikeresen összeszedtem magam annyira, hogy lemenjek enni. Apa végig kérdően bámult rám, így tudtam, hogy kénytelen leszek vele is megosztani a történteket.

- Érhető, hogy kiborult. – mondta Apa. – Te is ezt tetted volna a helyébe.

- Nem, én nem ordítoztam volna magammal. – vágtam rá. – Miért van az, ha egyszer végre boldog vagyok, valaki elrontja? – Apa mellkasának dőltem, ő pedig magához ölelt. – Reménytelen eset vagyok, nem igaz?

- Dehogyis vagy az, csak adj neki egy kis időt! Talán csak le kell higgadnia. Nem lesz gond, hogy találkoznotok kell a kávézóban?

- Már ha egyáltalán ott lesz. – Tudtam, hogy Cameron van annyira felelősségteljes, hogy ne hagyja ki az első munkanapját, mégis volt egy olyan érzésem, hogy vissza fogja majd utasítani Apa ajánlatát.