2017. április 7., péntek

Új blog!

Nincsenek megjegyzések:
Sziasztok!
Korábban beszámoltam arról, hogy folytatni fogom egy régi blogomat, azonban nem igazán volt hozzá ötletem. Viszont egy történet már elég régóta a fejemben van, amit most szeretnék megosztani veletek. Szóval ha érdekel titeket, kövessetek az új blogomon is. 
A történet leírása:
Júlia
Azt mondják, az első szerelem felejthetetlen. Túlteszi magát rajta az ember, de valójában örökké emlékezni fog rá. Arról viszont senki sem beszél, mi történik, ha túl korán ér véget az első szerelem. Azt hittem, az én első szerelmem örökké fog tartani, azonban a valóság közbeszólt. Elveszítettem Őt. Azóta senkit sem engedtem közel magamhoz, falakat építettem magam köré. Nem hittem, hogy valaha is képes leszek megnyitni a szívem valakinek, azonban jött Ő. A józan ész azt súgta, tartsam távol magam tőle, mégis vele kezdtem azt érezni, hogy újra élek.
Dávid
Életemben egyszer voltam csak igazán szerelmes. Csupán egyetlen egy nőt szerettem teljes szívemből. Bármit megtettem volna érte, ő mégis kegyetlenül átgázolt rajtam. Ekkor fogadtam meg, hogy nem leszek ismét ugyanaz a bolond férfi, akit könnyen rászedhetnek. Alkalmi kapcsolatok, egyéjszakás kalandok töltötték meg az életem, egészen addig, míg nem találkoztam Vele. Az első pillanatban tudtam, hogy soha többé nem fogom tudni elfelejti a lányt a Micimackós pólóban. 
Ha felkeltette az érdeklődéseteket, várlak titeket szeretettel az új blogon, melynek címe Engedj közel!
http://engedj-kozel.blogspot.hu/

2016. november 6., vasárnap

Köszönet

Nincsenek megjegyzések:
Kedves mindenki!
Ez az üzenet azoknak szól, akik valaha akár egyetlen fejezetet is elolvastak az Elfeledett balettcipők c. történetemből.
2016. június 16.-án döntöttem úgy, hogy megnyitom életem első történetes blogját. Ez mondhatni elég nagy lépés volt a kis életemben, ugyanis addig a pillanatig csupán a hozzám legközelebb állók olvashatták az irományaimat. Eleinte bizonytalan voltam a történetet és a blogolást illetően is, de ez az idő folyamán megváltozott, ezt főleg nektek, olvasóknak köszönhetem, akik részről-részre meggyőztek arról, hogy talán mégsem olyan rossz, amit csinálok, mint ahogy azt én magam gondolom. Azóta eltelt több, mint egy év, és ugyan rengeteg szünet volt egyes részek között, mégis sokan kitartottatok a történet mellet, és mindig visszatértetek.
Köszönet mind a 36 feliratkozónak, és azoknak is, akik akár egy üzenet, vagy egy hozzászólás erejéig visszajeleztetek nekem. Ez is segített abban, hogy folytassam.
Emellett szeretném így megköszönni azoknak, akik a barátaim közül is mellettem voltak, és biztattak, és sokan még most is ezt teszik. Nélkülük talán a történet nem zárult volna le, és valahol a levegőben lógna befejezetlenül.
Az Elfedett balettcipők ugyan lezárt, de Grace és Cameron története természetesen folytatódni fog. Pontos időpontot ugyan nem tudok, de mindenképp értesíteni foglak titeket, amint arra kerül sor, hogy ismét nyomot követhetitek a történetüket.
Röviden a történetről és a blogról:
- 109 271 szó, több mint 10 ezer sor
- 201 oldal
- 51 fejezet (prológussal+epilógussal együtt
- 36 követő
- csaknem 40 ezer oldalmegjelenítés
- rengeteg díj, amit ezúton is szeretnék megköszönni. Igaz nem volt lehetőségem mindet kitölteni, de rettentően sokat jelentett, hogy az én blogomra gondoltatok.

Végezetül tehát ez lett volna a blog hivatalos lezárása. Köszönöm a visszajelzéseket, és rettentően örülök, hogy ennyien izgultatok a szereplőimért. És akik elolvasták az utolsó részt, némi SPOILER: MÉG SEMMI SINCS VESZVE. Hamarosan (talán nem annyira hamarosan, de egyszer biztos) visszatérek. Addig is, akit érdekel, nézzen be a másik blogomra.
http://vak-randi.blogspot.hu/

Olvassatok sokat!
Ölel titeket,
Lena T. Mittson

2016. november 4., péntek

50. fejezet - Epilógus / Grace és Cameron

10 megjegyzés:


50.



Epilógus

„Előfordulhat, hogy szeretsz valakit, mégis úgy döntesz, hogy nélküle élsz.”
 - Nora Roberts

Grace

Az ősz kíméletlenül, sürgetően söpört végig Wildebay utcáin. Ugyan még volt néhány nap az augusztusból, de az új évszak már megvetette a lábát a városban. Mindenféle figyelmeztetés nélkül elrabolta tőlünk a nyarat. Néhány napja még önfeledten élveztük a nyár simogató napsütését, most pedig minden beborult. Az égen gyülekező sötét felhők valaminek az előszelét jelentették. Valami olyan dolog eljövetelét jelezték, amire még nem voltam felkészülve. Olyan változás küszöbén álltam, amiről elképzelésem sem volt, hogyan fog működni. A lábammal piszkáltam néhány megsárgult levelet, miközben azt figyeltem, ahogy Cameron és Apa megtöltik az autót a dolgaimmal. Legszívesebben rájuk ordítottam volna, hogy most azonnal hagyják abba. Le akartam állítani az időt. Maradni akartam még. Cameron szokatlanul csendes volt. Nem voltak megjegyzései a holmim mennyiségére, a dobozok súlyára, sőt egyáltalán meg sem szólalt. Tudtam, hogy mélyen a gondolataiba merült. Elmélázva tekintett a távolba. A szíven megsajdult, ahogy rá néztem. Könnyek szöktek a szemembe. Mégis mi a fene bajom van? Csak néhány hónapot kell kibírnom nélküle, és újra láthatom. Ez nem végleges búcsú, csupán ideiglenes. Nem tudtam, hogy fog kinézni a távkapcsolatunk, de úgy éreztem, készen állok rá.
- Kicsim, megvan minden? – kérdezte Apa.
- Azt hiszem – mondtam halkan.
- Néhány perc múlva indulunk. – Ezzel eltűnt a házban. Ott álltunk Cameronnal a megtelt autó előtt, és egyikünk sem mondott semmit. Lucky odafurakodott közénk. Ujjaimat végigszántottam a bundáján. Egy ideig tőle is el kell szakadnom, bármennyire is fáj. Minden bizonnyal ő is tudta, hogy hosszabb ideig nem fog látni, mert az elmúlt napokban alig mozdult mellőlem. Folyton a nyomomban volt, és minden éjjel velem aludt. Nem vihettem magammal, ahogy mást sem. Búcsúzóul átkaroltam a nyakát, és sűrű bundájába fúrtam az arcomat.
- Viselkedj jól, néhány hónap múlva látjuk egymást – suttogtam neki. Hozzám nyomta az orrát. Igyekeztek visszafogni a könnyeimet, mert eldöntöttem, nem fogok sírni. Nem vagyok már gyerek. Felnőtt nő vagyok, akinek némi változással kell szembenéznie, de ez semmi olyasmit nem jelentett, amit nem vagyok képes kibírni. Ki fogom bírni!
Összerezzentem a kocsikulcs zörgésére. Tehát eljött az idő. Mindannyian beültünk az autóba. Cameron és én hátul Luckyval, míg Apa a volán mögött foglalta el a helyét. Négylábú barátunkat kitettük Angienél, hogy vigyázzon rá, míg haza nem érünk. Illetve Apa és Cameron haza nem érnek. Furcsa volt kimondani, hiszen Apával a baleset óta nem szakadtunk el egymástól hosszabb időre.
Az út rémesen hosszú volt, mégis azt akartam, hogy sose érjünk oda. Inkább utaztam volna a végtelenségig, csak ne kelljen elszakadnom azoktól, akiket szeretek. Csaknem összetörtem, amikor Cameron családjától búcsúztam, mi lesz akkor, ha tőlük is el kell válnom? Tisztában voltam vele, hogy ez csak átmeneti, és látjuk még egymást, de mégis más lesz. Én pedig nem voltam kész a változásra. Amióta csak az eszemet tudtam erre az egyetemre vágytam, most mégis rettegek. Szívem szerint megállítottam volna az autót, kiugrottam volna, és messzire futottam volna, de nem voltam gyáva.
A megérkezés pillanatában szállt el minden bátorságom. Úgy éreztem, nem leszek képes elengedni Cameron kezét, és kiszállni az autóból. Csak ültünk ott némán, és vártunk. Úgy sejtettem, hogy nem lesz könnyes búcsú, csak egy halk elköszönés, de tudnom kellett volna, hogy ez nem igaz. Lassú mozdulatokkal kimásztam az autóból, és bejelentkeztem. A szobatársaimnak egyelőre nem volt, így kiválaszthattam, melyik ágyat szeretném.  Le akartam lassítani az időt, hogy még egy kicsit együtt lehessek azokkal, akiket a legjobban szeretek, de azok a mocsok dobozok hamar elfogytak.
- Emlékszel, mit mondtam? – kérdezte Apa. Két keze közé fogta az arcomat.
- Ha bármi gond lenne, hívjalak, és néhány rövid órán belül itt vagy.
- És még?
- Ne féljek használni a paprika sprayt, amit adtál, és egy jól irányított rúgás mindent képes megoldani – ismételtem el szóról-szóra, amit újra és újra elmondott indulás előtt.
- Remek – mosolygott, de az ő szemében is szomorúság villant. – Édesanyád nagyon büszke lenne rád most. Boldog vagyok, hogy idáig eljutottál, és harcoltál az álmaidért. Tudom, hogy voltak időszakok, amikor nem ment minden fényesen, és úgy tűnt, hogy talán ez az egész – mutatott körbe – sosem válik valósággá. De itt vagy, és tudom, hogy nem is lehetnél jobb helyen. Neked itt van feladatot, Poppy.
- Apa… Egyetemista vagyok, nem lehetne, hogy egyszerűen csak a nevemen szólítasz? – nevettem, de egy apró könnycsepp gördült le az arcomon.
- Soha – rázta meg a fejét, majd szorosan magához ölelt. – Hiányozni fogsz mindenkinek.
- Ti is nekem – suttogtam.
- Magatokra hagylak egy kicsit – mondta Apa, ahogy elengedett. – Szeretlek, kicsim.
Figyeltem, ahogy alig hallható léptekkel elhagyja a szobát. Cameronra pillantottam, aki viszont csak a padlót bámulta. Ekkor már tudtam. Tudtam, hogy a következő percek minden tartalék erőmet felmorzsolják, és apró darabokra fognak törni. Tudtam, mégis reménykedtem, hogy tévedek.
- Grace…
- Cameron, kérlek, ne – ráztam meg a fejem. Nem erőlködtem tovább azzal, hogy visszatartsam a fojtogató sírást. Hagytam, hogy a sós könnyek borítsák el az arcomat, és hosszú patakként csorogjanak végig a bőrömön. A fülemre akartam szorítani a tenyeremet, hogy kizárjam a hangját a fejemből. – Nem akarom.
- Tudom, kicsim – felelt. – De ez lesz a helyes döntés.
- Mi ebben a helyes? – csattantam fel.
- Nem lenne fair tőlem, ha arra kényszerítenélek, hogy távkapcsolatban élj velem.
- Nem érdekel, hogy fair vagy nem az, szeretlek Cameron – sírtam.  Cameron hirtelen átszelte a kettőnk között lévő távolságot, és magához ölelt. A mellkasához szorítottam az arcom, és próbáltam magamba zárni az illatát. Meg akartam őrizni egy emlékként. – Nem teheted ezt.
- De muszáj. Hát nem érted? Ez az egyetlen módja annak, hogy megtapasztalhass mindent, ami ebben a városban vár rád. Nem akarom, hogy lemaradj valamiről csak azért, mert a fiúd több ezer kilométerre van tőled. Nem benned nem bízom meg, hanem magamban. Félek, hogy én nem leszek képes távkapcsolatban élni. Úgy veled lenni, hogy közben nem érhetek hozzád, felőrölne. Túlságosan gyenge vagyok hozzá, neked pedig élned kell a saját életed.
Egyre keservesebben zokogtam, könnyeim átáztatták Cameron pólóját, míg ő egyre szorosabban tartott. Lábaim elgyengültek. Úgy éreztem, kicsúszik alólam a talaj. Egyre erősebben markoltam Cameron felsőjét, csakhogy még egy kicsit a közelében lehessek. Mondhatnám, hogy meglepett a szakítás, de már előző éjszaka is tudtam. Minden egyes mozdulata búcsúról árulkodott. Úgy csókolt, mintha az lenne az utolsó.
- Nem állok rá készen – mondtam. – Még nem. Cameron nem akarom, hogy így legyen vége.
- Ez nem jelenti azt, hogy soha nem leszünk újra együtt, de el kell engednünk egymást egy időre, hogy tudjuk, szerelmünk vajon valóban olyan erős-e, mint gondoltuk. Ha igen, nem lesz olyan fal, amit megakadályoz abban, hogy veled legyek. Érted Grace? Ez nem örökre szól. Így vagy úgy, még látni fogjuk egymást.  - Belegondoltam, milyen lesz néhány év múlva. Mi lesz, ha majd egyszer csak idegenként tekintünk egymásra, és némán, egyetlen szó nélkül elmegyünk egymás mellett a nyílt utcán. – Szükségünk van erre.
- Neked van rá szükséged – mondtam.
- Lehetséges – bólintott. – De a legjobbat akarom neked, és ezt csak úgy adhatom meg neked, ha egy kicsit félrevonulok.
Sosem hittem volna, hogy ilyen görcsösen fogok ragaszkodni egy fiúhoz, mint ahogy Cameronhoz, de megtörtént. Az együtt töltött idő jelentette nekem a reményt, hogy minden rendbe jöhet. Semmi sincs veszve, még ha úgy is érezzük az adott pillanatban. Valahol valaki vár ránk, és csak egyedül ránk. Azt hittem, hogy Cameron lesz az a személy, aki elkísér az életem útján, fogja majd a kezem, ha bukdácsolok, felsegít, ha padlón leszek. Most pedig ez a fiú arra kér, hogy engedjem el őt. Lassan kezdtem belátni, hogy talán igaza van, és mindkettőnknek megéri, ha most elszakadunk egymástól, mégis ahogy utoljára összeforrt az ajkunk, valami eltört bennem. Szinte hallottam, ahogy a szívem szilánkosra törik a mellkasomban.
- Szeretlek, Grace – mondta. Nekem pedig nem maradt más, mint könnyes arccal figyelni, ahogy a fiú, akit mindennél jobban szeretek, eltűnik a távolban.

 „Te soha nem leszel már, csak valami csaj, akivel a gimiben jártam. Bármi is történjék, még ha soha többé nem is beszélünk egymással, most már akkor is a történetem része lettél... nagy része... én pedig része lettem a tiédnek. Ezen már semmi sem változtat.”
 - Jennifer E. Smith

Cameron

- Most azért nézel így rám, mert épp azon gondolkozol, hol temethetnél el? A következő városban vagy talán az azt követőben? – kérdeztem. – Ezt kellett tennem. Ez volt a helyes.
- Tudom, Cameron. Nem hittem el ugyan, hogy képes leszel megtenni, de látom, hogy valóban a legjobbat akarod neki.
- De összetörtem a szívét, nem az lenne a dolgod, hogy összetöröd néhány csontomat.
- Úgy érzem, épp elég fájdalmat okozott ez neked. Nincs szükség rám hozzá. Szereted a lányomat, ez nem kérdés, mégis képes voltál elengedni, hogy átélhesse az egyetem minden örömét. Úgy érezted, hogy ezt melletted nem teheti meg, ezért lehetőséget adtál neki a változásra. Mindkettőtök szíve összetört most, de idővel a sebek összeforrnak. Talán nem lesztek ugyanolyanok, mint korábban, de ez nem gond. Ez nem feltétlenül annak a jele, hogy sosem lesztek együtt újra.
- Ezt a szöveget előre betanultad? Tudtad, hogy ezt fogom tenni, nem igaz?
Felnevetett. – Igen, pontosan tudtam. Hetek óta úgy viselkedtetek egymással, mintha csak most ismerkedtetek volna meg. Úgy sétáltatok el egymás mellett, mintha tojásokon lépkednétek, és bármelyik percekben apró darabokra törhetnének.
- Te mit tettél volna a helyemben?
Tanácstalanul megvakarta a fejét. – Ezt sajnos nehéz megmondani, de valószínűleg ugyanazt, amit te. Engedném, hogy az idő majd eldöntse a dolgot, és örülnék annak, hogy ennyi idő megadatott azzal a személlyel, akit mindennél jobban szeretek és megbecsülök. Nem ígérem, hogy könnyebb lesz hamarosan. Még nagyon hosszú ideig fog fájni, és egy ideig talán mindenkiben őt fogod látni.
Ebben nem kételkedtem. Tudtam, hogy Grace fogja kitölteni minden gondolatomat, és ez fog felőrölni. Én akartam a szakítást, hogy neki jobb legyen, de magamra nem gondoltam. Nem sejtetem, hogy számomra ugyanolyan szívfájdító lesz, mint Gracenek. Bármennyire is próbáltam hazudni magamnak, Grace nem csak egy egyszerű lány volt, akivel jártam egy ideig. Benne láttam a jövőmet. Ő volt az, aki megmutatta, hogy egy ilyen srácnak is, mint nekem, lehet jövője.  – Mi van akkor, ha amikor újra találkozunk, már nem ugyanezt érezzük?
- Akkor Cameron egyszerűen tovább fogtok lépni.
Majdnem hangosan felröhögtem. Továbblépni? Ez egy mocsok, ronda szó volt, amit azoknak találtak ki, akik valami szörnyű dolgon estek át. Ez jelentette neki a reményt. Én pedig utáltam a reményt, mert minél jobban remélt az ember, annál nagyobbat koppant a végén. – Az igazin tovább lehet lépni?
Will felém fordult egy pillanatra, majd nagyot sóhajtott. Nem kellett kimondania a választ. – Azon sosem tudunk tovább lépni.
Ettől féltem én is. Mert bárkivel is fog összehozni a sors, senki sem lesz olyan, mint Ő. Nem lesz még egy olyan lány, aki előtt így ki fogom tárni a szívemet, mert az első együtt töltött pillanatunktól kezdve tudtam, hogy nekem csakis Ő kell. A mosolya, a nevetése, a pillantása. Önző módon mindet magaménak akartam, és rettegtem attól, hogy valaki mást fog megajándékozni ezekkel. Tudtam, hogy a szakítással csak afelé taszítottam, hogy valaki más felé forduljon, de ezt éreztem helyesnek. Pocsékul fogom magam érezni, ha egy másik pasi veszi át a helyemet. Minden bizonnyal csúnya dolgokat fogok vele tenni a fejemben, de nem fogok Grace boldogságának az útjába állni, még ha ezzel magamat is fosztom meg egy örömteli élettől. Azt mondják, akit szeretünk, azt elengedjük. Nekem is ezt kellett tennem. Elengedni a lányt, akit mindennél jobban szerettem.
Hazaérkezve egyszerűen csak lerogytam az ágyamra. Nem sokkal később Sarah telepedett mellém. – Grace megkért rá, hogy vigyázzak rád. Ez azt jelenti, hogy nem fog visszajönni?
- Egy ideig biztosan nem – feleltem.
- Szomorú vagy. Hallottam, ahogy Anya azt mondja, hogy szakítani fogtok.
Tehát mindenki tudta. Keserűen felnevettem. – Igen.
- Nem igazán értem ezt a szerelem dolgot, de ha ilyen, én nem akarok szerelmes lenni. Mindenki szomorú és sír.
- Ha rajtam múlik, prücsök, egy ideig még nem is leszel szerelmes – jelentettem ki. – Vagy csak azután, hogy alapos vizsgálat alá vetettem a fickót. – Magamhoz öleltem a húgomat, és hosszú percekig csak csendben ültünk a szobámban. Arra lettem figyelmes, hogy Sarah szipogni kezd. – Mi a baj?
- Hiányozni fog Grace.
Majd megszakadt a szívem, ahogy az arcára pillantottam. – Nekem is, Húgi. Nekem is.
A búcsú az élet egyik legkegyetlenebb része, mert nem tudod, vajon örökre szól vagy csupán egy időleges állapotot eredményez. Van remény egy újbóli találkozásra vagy a búcsúzók soha többé nem néznek úgy egymásra, mint korábban. A szerelem vajon eltűnik idővel? Az emberi szív vajon hogy reagál a szerelem elvesztésére? Ezt nem tudtam addig a pillanatig, míg Gracet ott nem hagytuk a kollégiumban. Előtte sosem voltam szerelmes, és tudtam, hogy utána sem leszek képes rá. Volt a múltam, volt Grace és volt a jövőm.

Vége

2016. november 2., szerda

49. fejezet / Grace

Nincsenek megjegyzések:


49.

„Nincs olyan, hogy egy álom túl nagy. Az van, hogy elfogadod, idő kell ahhoz, hogy valóra váljon.”
- Oravecz Nóra

Grace

Mély levegőt vettem. Én jövök! Már csak néhány perc volt hátra, hogy kiderüljön, álmom vajon teljesül-e, megérte-e a sokhónapnyi gyakorlás, az a rengeteg befektetett erő, az áldozat, amit meghoztunk, hogy itt lehessek. A várakozás kezdett megőrjíteni. Tudtam, ha rövidesen nem kerülök a bizottság elé, nem leszek már képes rá. Kiürítettem az agyamat, és száműztem minden negatív gondolatot. Mindent megtettem, hogy itt lehessek, most nem hátrálhatok meg. Sokan számítanak rám, és bíznak a sikeremben. Nem okozhatok nekik csalódást, legalábbis most nem.
Kinyílt az ajtó. Felkaptam a fejem, szívem a torkomban dobogott. –Grace Wright. – Egy pillanatra megállt a világ. Eljött az idő!  - Grace Wright?
- Itt vagyok – kiáltottam a helyemről. Lassú léptekkel elindultam az ajtó felé. Talán a fal túl oldalán megtalálom a jövőmet. Most rajtam volt a sor, hogy megmutassam, képes vagyok rá. Mosolyogva léptem a színpad közepére.
- Jó napot – szólaltam meg. Alaposan szemügyre vettem a bizottság három tagját. Két nő és egy férfi. Mindannyian a táncos világ kiemelkedő alakjai voltak valaha. Számtalan hozzám hasonló fiatal akart rájuk hasonlítani. – A nevem Grace Wright.
- Miért szeretne hozzánk járni?
- Egészen kicsi korom óta a tánc a mindenem. Azóta tudom, hogy táncos akarok lenni, mióta felkerült a lábamra az első balettcipő. Szüntelenül rajongtam érte, csak akkor éreztem jól magam, ha mások előtt táncolhattam. Úgy gondolom, hogy ennél sokkal több van bennem, és az önök iskolája kihozhatja belőlem a legjobbat.
- Rendben – bólintottak egyszerre. – Lássuk.
Örültem, hogy nem voltak túlzottan bőbeszédűek, mert ha ideges vagyok, az egész élettörténetemet elmesélem négy rövid perc alatt egy levegővel. Bólintottam a technikus srácnak, hogy indíthatja a zenét. Behunytam a szemem, és vártam, hogy magával ragadjon a ritmus. A hangok elértek hozzám, lágyan simogattak, hívogattak. Lábaim automatikusan, szinte az irányításom nélkül mozdultak. Engedtem, hogy a zene irányítson, hogy a lépések egymást követve mozgassák a testemet. Kizártam az előadóterem félhomályba boruló színpadát, a bizottságban ülőket, akik árgus szemekkel figyelik a hibáimat, csak én voltam és a zene. A szeretteimre gondoltam, Apára, Cameronra, akik most ebben a pillanatban is értem szurkolnak. Akik nélkül nem lennék itt.
- Kicsim, mosolyogj, ha színpadra lépsz. Elbűvölő vagy – hallottam Anya távoli hangját.  Mindig büszke leszek rád.
Minden fájdalmam, boldogságom, örömöm ott volt ebben a táncban. Minden apró lépés életem egy darabkáját rejtette magában. Ott volt minden egyes emlékem, minden gondolatom. Ez voltam Én, Grace Wright, a lány, aki összetört, de mint a hamvaiból feltámadó Főnix, visszatért.
A zene véget ért. Egy szemvillanás alatt a való világban találtam magam. A színpadon állva, a bizottság előtt. A nézőtér félhomályában felbukkant egy sötét alak. Még ebből a távolságból is ráismertem. Elképzelésem sem volt, hogy juthatott be, de melegséggel töltötte el a szívemet, hogy velem volt most is.
- Köszönjük.
Mosolyogva hagytam ott a színpadot, mert tudtam, hogy mindent beleadtam. Kifulladva jutottam el az öltözőig, ahol már vártak rám.
- Hogy kerültél ide? – kérdeztem, de válaszra nem várva a karjai közé vetettem magam. – Neked nem a felvételiden kellene lenned?
Vállat vont. – Talán valakinek sikerült megbolygatni kicsit a sorrendet, hogy esetleg előrébb kerüljek a listán.
- Te eszement – nevettem. – De szeretlek.
- Gyönyörű volt, kicsim. Amit odabent csináltál, egyszerűen lenyűgöző volt, ha nem kellesz nekik, akkor ezek mind lököttek.
- Úgy gondolja? – szólalt meg egy ismeretlen női hang. Hátrafordultam, és a bizottság egyik tagja állt velem szemben. Elsápadtam, próbáltam motyogni valamit arról, hogy nem úgy értette, de már késő volt. – Ne aggódjon kisasszony, egyetértek a fiatalemberrel.
- Hogy? – Legalább egy mázsát nyomó kő esett le a szívemről.
- Amit odabent láttunk, szinte tökéletes volt. Precíz, átgondolt, aprólékos. Minden lépése tökéletesen illeszkedett az azt követőhöz. Gyönyörű volt. Köszönetet szeretnék mondani, amiért részesei lehettünk ennek, és kaptunk egy részletet az életéből. Amennyiben a mi egyetemünket választja, örömmel venném, ha az év kezdetével felkeresne. Szükségem van ilyen emberekre a csapatomba. – Átnyújtott egy névjegykártyát. Megköszöntem, de a szó szoros értelmében megkukultam. Csak bámultam a tenyeremben lévő apró kártyát. Madaline Spellman. – Az írásbeli értesítőre ugyan várnia kell, de legyen bizakodó. – Ránk mosolygott, majd elsétált.
- Ez azt jelenti, hogy sikerült?
- Azt bizony, Grace – bólintott Cam.
- Úramisten – szaladt ki a számon. – Megcsináltam. Megcsináltam! – Ujjongva ugrottam Cameron karjai közé. – Megcsináltam! – Pár pillanat múlva arcomon megállíthatatlanul csorogtak a könnyek.
- Jól vagy? – Cameron lágyan simogatta az arcomat. – Cica, minden rendben?
- Igen, csak nem tudom elhinni, hogy egy karnyújtásnyira van tőlem, amit mindig is akartam.
- Akkor itt lenne az ideje – mosolygott. – Öltözz át, aztán elmegyünk enni valamit.
- Rendben.
***
Kéz a kézben sétáltunk Cameronnal a várost kettészelő folyó partján. Szabad kezünkben egy-egy pohár kávét szorongattunk. Lépteink alatt ropogott a frissen hullott hó. Próbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy talán nem sokára ez a város lesz a második otthonom. Távol azoktól, akiket szeretek. Mély levegőt vettem, hogy legyűrjem magamban a feltörni készülő könnyeket.
- Mi a baj? – kérdezte Cameron felém fordulva.
Megráztam a fejem. Tudtam, ha megszólalok, az a fránya könnycsepp sem marad a helyén. Nem akartam sírni.
- Cica, gyerünk, mondd, mi bánt?
- Belegondoltál abba, hogy nem sokára elválnak útjaink? – Hosszú hónapok óta ott lebegett köztünk kapcsolatunk kérdése. Mi fog történni velünk?
- Mindennap minden egyes órájában ez jár a fejemben – felelt. Egy szemvillanás erejéig hátat fordított nekem, hogy megszabadulhasson az üres poharától. Amikor ismét felém fordult, fájdalom csillant a szemében. Mindketten tudtuk, hogy valami olyan változás fog beállni a kapcsolatunkban, amire talán egyikünk sem készült fel igazán. Számítottunk rá, hogy egyszer majd meg kell hoznunk ezt a döntést. Pontosan milyen döntést is? Hogyan tovább? Hogy fogjuk megoldani a távolság kérdést? Cameron közelebb lépett hozzám, két keze közé fogta az arcomat, és felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek. Nem akartam ezt tenni, mert tudtam, hogy a mécsesem már így is számtalan repedést szenvedett, a törés sem volt messze. – Figyelj rám! Nem tudom megmondani, mi fog kettőnkkel történni, ha az ország két különböző részére költözünk, nem tudom megjósolni, milyen hatással lesz az a kapcsolatunkra, de hiszek benne, hogy ketten kitalálhatjuk. – Szívem már ekkor tudta, hogy rövidesen a fájdalom szeli ketté. Csupán egy apró reménysugár lebegett a távolban, hogy talán tévedek.
- Rendben – bólintottam könnyes arccal.
Olyan görcsösen szorítottuk egymást útközben, mintha csupán órák választanának el minket a búcsúzástól. Olyannyira vágytam rá, hogy lelassíthassam az időt, hogy bármire képes lettem volna, ha csak néhány rövid hónapot kapunk még. Úgy éreztem, hogy a percek egyre gyorsabban telnek, minden egyes másodperc rövidebb. Az óra mutatói is gyorsabban pörögtek. A város felfedezése még inkább valóságossá tette, hogy rövidesen itt kell töltenem a mindennapjaimat. Ugyan tudtam, hogy ez a változás szükséges, és nem maradhatok örökre odahaza, most mégis bántam, hogy ilyen gyorsan eljött ez az idő. Mintha csak tegnap lett volna, hogy beköltöztünk abba a házba. Most pedig búcsút kell intenem neki hosszabb időre. Új fejezetet kell nyitnom az életemben, pedig még végig sem olvastam ezeket a lapokat.

***
A lépcső legalján ültem egy borítékkal a kezemben. Ide-oda forgattam, de még nem tudtam rávenni magam, hogy fel is nyissam. Cameronra vártam. Vele együtt szerettem volna kibontani. Lassan nyílt az ajtó, szerelmem óvatosan dugta be rajta a fejét.
- Kaptál levelet? – kérdeztem azonnal.
- Igen – bólintott. – Már tegnap.
- Miért nem mondtad?
Vállat vont. – Azt akartam, hogy együtt nyithassuk ki, és nem bírtál volna várni.
A kanapéhoz sétáltunk. Mozdulatinkról árulkodott, hogy mindketten húzzuk az időt. Hosszú percekig kerestük a kényelmes pozíciót, a borítékok pedig egyre távolabb kerültek az asztalon. Röhejesek voltunk ugyan, de ezzel az időhúzással is a saját időnket akartuk szaporítani.
- Készen állsz?
- Igen – feleltem. – Kezd te.
- Hölgyeké az elsőbbség.
Torkomban dobogó szívvel kezdtem felbontani a borítékot, remegő ujjaim nem engedelmeskedtek. Ugyan Madaline Spellman biztató szavai ott lebegtek a levegőben, mégsem lehettem biztos benne, hogy sikerült. Nem tudhattam, hogy nem voltak-e nálam sokkal jobbak, akik esetleg kiszorítottak a bekerültek közül. – Olvasd fel te, én nem bírom. – Mindkét tenyeremet az arcom elé szorítottam. Cameron mosolyogva hámozta ki az ujjaim közül a levelet.
- Grace Wright, örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert… - Cameron további szavait az örömteli sikolyaim elnyelték. Ujjongva pattantam fel, és ugrálni kezdtem.
- Úristen, sikerült… El sem hiszem, sikerült. Nekem… Sikerült – mondogattam. – Nem hiszem el. – Kikaptam szerelmem kezéből a levelet, és elolvastam, hogy a saját szememmel is láthassam, ez az egész nem álom.  – Te jössz!
- Bontsd fel te! – Átnyújtotta nekem a borítékot.
Úgy téptem fel a vékony papírt, mint kisgyerek a karácsonyi csomagolást. Gyorsan széthajtottam, és olvasni kezdtem. – Cameron… Cameron… – Örömöm egyre csak fokozódott. – Bent vagy… Cameron, bent vagy. Sikerült.
- Micsoda? – hitetlenkedve lépett mellém, hogy ő maga is elolvassa. – Tényleg.
- Meglepettnek tűnsz.
- Mert az is vagyok…
- Nem kellene annak lenned, én tudtam, hogy sikerülni fog. Mert te vagy Cameron Brown… - Továbbra is örömittas hangon öleltem át a nyakát, és közelebb bújtam hozzá. A változás bűvös szele ekkor érintett meg minket igazán, de ahelyett, hogy szomorkodtunk volna az miatt, mi fog történni, ünnepeltünk. Mindkettőnk élete olyan vágányra terelődött, amiről nincs kisiklás. Oda tartunk, ahova mindig is akartunk. Nincs visszalépés, nincs több kételkedés. A megfelelő irányba haladunk.

2016. november 1., kedd

48. fejezet / Grace

1 megjegyzés:


48.

„Lehet sok "nagy Ő", de mindenkinek csak egy olyan adatik, aki kiforgatja minden sarkából az életét.”
                                                               - Albert Györgyi

Grace

A felvételire való gyakorlás és Cameron hétvégi egyetemi kurzusa minden időnket felemésztette. Jóformán csak napközben, a suliban láttuk egymást. Kettőnkre nem igazán sikerült időt szakítani, és bármennyire is igyekeztünk csak ritkán találkoztunk az órákon kívül. Pechemre Becca belerángatott minket a bál szervezésébe is, így azt a néhány szabad percünket is dekorációválogatással, menük böngészésével és különböző giccses dolgok között töltöttük. Ha engem kérdeznek, egyáltalán nem volt ínyemre a dolog. Más volt elmenni egy bálba, és megint más volt részt venni az egész háttérmunkában. Ki gondolta volna, hogy egy végzős bál ennyi macerával jár. Barátnőm mindvégig lelkes maradt, de a csapat hangulata sűrűn lelankadt. A végére nagyrészt egyikünk sem tudta megmagyarázni, mit is keres ott, hiszen Becca végzett minden aprólékos feladatot, minket csak azért tartott maga mellett, hogy legyen kinek dirigálhasson, és mondhassa, „még egy kicsit feljebb; ne mozdulj, most pont jó”.
- Ő a legjobb barátnőm, de ha még egyszer a fülembe ordít, esküszöm, díszletet csinálok belőle – morogtam. – Ő lesz az est fénypontja, amint diszkó gömb híján leereszkedik az izgatott tömeg fölé a csodálatos tüll ruhácskájában.
- Csaknem előbújt a kisördög belőled? – nevetett Cameron egészen közel hajolva hozzám. Ezeket a lopott pillanatainkat imádtam a legjobban. Mostanság csak ez adatott meg nekünk az elképesztően sűrű napirendünk miatt. – Nem lenne túlzottan ellenemre, ha tartalékolnál belőle későbbre.
- Abból nem eszel – csaptam a karjára.
- Ennyire önző lennél? – karolta át a derekamat. – Kihagynál a mókából?
- Másféle mókát tartogatok neked – mondtam. Erre azonnal felcsillant a szeme. Tekintete „alig” észrevehetően végigsiklott a testemen, megnyalta az ajkát. Oh, édes jó istenem! Az utóbbi időben, mintha fékezhetetlenül tombolnának a hormonjaim, és nem voltam képes ellenállni neki. A gond csak az volt, hogy nem számított, hol tartózkodunk éppen, ha egyszer elkalandoztak a gondolataim, nem volt visszaút.
- Surranjunk ki – súgta vágyakkal teli hangon.
- Becca megölne minket.
- Vállalom a kockázatot.
Egy pillanat erejéig gondolkodtam csak. Órák óta a díszlettel bíbelődtünk, igazán nem fog feltűnni senkinek, ha néhány rövid percre felszívódunk. Reménykedtem, hogy barátnőm nem fog keresőosztagot indítani utánunk. Szapora léptekkel hagytuk el a bálteremmé alakított tornatermet, és végigrohantunk a folyosón. A báli bizottság tagjain kívül már senki sem volt az épületben, így nem csodálkoztam, hogy egy lélekkel sem találkoztunk a folyósokon. Az öltözők zegzugos folyosói pontosan megfeleltek két szerelmes kamasz számára, akik egy kicsit el akarnak rejtőzni a világ és a bizottság elnökének szeme elől.
- Egész nap erre vártam – búgta. Hátamat a hideg falnak vetettem, és hagytam, hogy Cam keze bebarangolja testem minden szegletét, és csókokkal borítson el.
- Menjünk be az öltözőbe – mondtam hirtelen. Ugyan nem voltam híve annak, hogy valaki az iskola falai között szerelmeskedjen, de felhevült testemnek nem tudtam többé parancsolni, és az elmúlt időszakban nem túl sok ilyen pillanat adódott számunkra. Így most nem gondolkoztam, helyes-e, amit teszünk. A bűntudat bőven ráér később. Hálát adtam azért, hogy az öltözőket úgy alakították ki, míg nyitva volt, bárki bemehetett, de amint bezáródott csak kulccsal, illetve belülről lehetett nyitni. Szerencsénkre a takarítónő volt olyan előrelátó, hogy nem zárta be az ajtókat.
Cameron teste a falhoz szorított, éreztem kidudorodó farmerjét. Ajka éhesen falta az enyémet felkorbácsolva a saját vágyaimat. Megragadtam Cam pólóját, és áthúztam a fején.
- Grace, le kell állnunk – zihálta.
- Mi? Miért? – Nem akartam felháborodottnak tűnni, de testem Cam érintései után sikoltozott. Nem számított, hogy az iskola öltözőjében vagyunk, vagy bárhol máshol.
- Az iskola öltözőjében vagyunk.
- Téged mióta zavar ez? – kérdeztem nevetve.
- Azt hittem, téged zavarna, ha az öltözőben szeretkeznénk.
- Nem számít, hogy hol vagyunk – feleltem. – Akarlak Cameron!
- Úristen, te nő, megnehezíted az ember dolgát. – Őszintén felnevettem, de nevetésem abbamaradt, amikor Cameron felemelt, és az öltöző egyik sarkába vitt, ahol egy tornatermi szivacs árválkodott. Lassan letérdelt, és hátradöntött. – Még mindig meggondolhatod magad. – Felemelkedtem, és kibújtam a felsőmből. – Tehát nem fogod.  - Halk nyögés hagyta el az ajkaimat, ahogy Cameron felfedezőútra indult a felsőtestemen. Csókjai minden egyes négyzetcentimétert lefedtek, hűvös ujjai lágyan kényeztettek. Kezdtem megőrülni, így jelzésképpen gyengéden megharaptam az ajkát. – Cica, te mikor lettél ilyen türelmetlen?
- Ez teljes egészében a te hibád.
- Igen? – vonta fel a szemöldökét. – Az én hibám, hogy annyira szexi vagyok, hogy nem vagy képes ellenállni nekem?
- Öntelt vagy.
- De te ezt is szereted bennem.
- Minden egyes részedet szeretem – mondtam.
Ha a beköltözésünk utáni napokban valaki azt mondja, hogy én a jövőben a gimnázium egyik öltözőjének padlóján fogok szeretkezni Cameron Brownnal, minden bizonnyal őszintén beleröhögök a képébe. Most mégis itt voltunk, felhevült testünk egymáshoz simult, ruháink körülöttünk hevertek, a levegő fülledt és párás volt. Ez a srác egy olyan oldalamat hozta ki belőlem, amiről nem is tudtam, hogy odabent van. Felszabadult és magabiztos voltam. Tudtam, mivel okozhatok neki örömet, hol a legérzékenyebb. Ő volt a város egyik rosszfiúja, aki miattam jófiúvá vált.

***
- Sosem hittem volna, hogy egyszer erre is sor fog kerülni – nevetett Cam. Az oldalára fordulva feküdt. Egyik kezével csupasz bőrömet simogatta.  – Kihoztam belőled a rosszkislányt, aki az iskolába szexszel.
- Igen, de most már vissza kellene mennünk – mondtam kedvetlenül. Cameron dühösen fújtatott, de öltözni kezdett. – De ezt sosem fogom elfelejteni.
Szerelmem szélesen vigyorgott, miközben magára húzta a pólóját. – Én sem, Cica. Soha. – Egy gyors csókot leheltem az ajkára, mielőtt ellenőriztem volna az öltözékemet. Mindketten egészen jól festettünk, nem látszott rajtunk, hogy az imént estünk egymásnak. Igazítottam még a hajamon.
- Mehetünk – szólaltam meg. Kéz a kézben indultunk vissza a teremhez, de képtelen voltam letörölni a vigyort az arcomról. Csatlakozva a többiekhez úgy tűnt, senki sem vette észre a hiányunkat, és büntetlenül megússzuk. Viszont barátnőm szemfülesebb volt, és hirtelen a semmiből mellettem termett, és gyanúsan méregetett. – Minden rendben? – Próbáltam ártatlannak tűnni, de a jelek szerint, pocsék színész voltam.
- Miért vigyorogsz ilyen idétlenül?
- Olyan örömteli pillanatok ezek… Giccses szalagokat ragasztgatni a tornaterem falára, csupa öröm és móka – mondtam megjátszott lelkesedéssel.
Becca összeszűkült szemmel mért végig. – Te jóságos ég… Ti szexeltetek Cammel.
- Micsoda? – Legalább a meglepődésem igazinak hatott. Ezt ő mégis honnan tudja? Követett minket?
- Elég hosszú időre nyomotok veszett – mutatott rá az igazságra. – Először csak gyanakodtam, hogy valahol épp egymást tornáztatjátok, de amint megláttalak, azonnal nyilvánvalóvá vált. Az arcodról ordít, hogy nemrég volt orgazmusod.
Egy szemvillanás alatt sikerült elpirulnom. – Lehetne, hogy ennél hangosabban mondod?  Még nem tudják elegen.
- Jól van, jól van – mondta. – Örülök, hogy levetetted a jókislány szereped. Elvégre végzősök vagyunk, ez az utolsó lehetőségünk, hogy a gimi falai között csináljunk őrültségeket, és te kisanyám a legjobb módját választottad ennek.
- Minden bizonnyal – helyeseltem megint vigyorogva.
- Na, jól van. Nem fogom egész este a kielégült fejedet bámulni, láss munkához.
- Igenis, Becca őrmester – szalutáltam.

***
A báli készülődésben Angie volt a segítségemre. Nyugodt szívvel bíztam ügyes ujjaira a hajam begöndörítését, és a sminkelésemet is. Nekem a kisujjamat sem kellett szinte mozdítanom, csak követni az utasításit, ami leginkább a ne mozogjak parancsban merült ki. Hosszú órákra birtokba vettük a ház emeletét, Apát gyakorlatilag száműztük a nappaliba.
- Camerod odalesz, ha meglát– mosolygott Angie, ahogy megcsodálta munkájának végeredményét. – Egyszerűen gyönyörű vagy.
Az egészalakos tükörhöz léptem. Hosszú, királykék ruhám csodálatosan simult a mellkasomra, míg a derekamtól lefelé lágyan szétterült körülöttem. Felsőrészét apró kövek díszítették.
- Mutassuk meg nekik – terelt kifelé a szobából Angie. Kissé bizonytalan voltam az eredményt illetően, így nagyon lassú léptekkel haladtam lefelé a lépcsőn. Apa és Cameron a tv képernyője előtt ültek. Cameron lélegzetelállítóan festett az öltönyében, haja most is kissé kócosan meredt az ég felé, de túlzottan dögös volt ahhoz, hogy szóvá tegyem. Halkan megköszörültem a torkomat, mire mindketten felkapták a fejüket.
- Kicsim, gyönyörű vagy – mondta Apa széles mosollyal az arcán. Mindketten Cameronra pillantottunk, aki csak némán bámult. Megigazította a nyakkendőjét, és zavartan közelebb lépett hozzám, de egy másodpercre sem vette le rólam a szemét.
- Mehetünk? – kérdeztem.
- Igen – bólintott még mindig kissé zavart tekintettel.
- De előtte csinálunk néhány fotót. – Angie tagadhatatlanul izgatottabb volt, mint én magam. Annyi képet csinált rólunk, hogy egy fotóalbumot meg lehetett volna vele tölteni, vagy kettőt. Cameron nem volt valami bőbeszédű, így arra gondoltam, hogy nem egészen tetszik neki a ruhám.
- Érezzétek jól magatokat – terelt ki minket az ajtón Apa. – Hívjatok, ha fuvar kellene.
- Meg lesz – bólintottam.
Cameron udvariasan kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, és türelmesen várt, míg elhelyezkedem. Bár ebben a ruhában ez korántsem volt egyszerű, mégsem volt semmilyen megjegyzése sem, ami ismételten összezavart. Úgy terveztem, ha nem teszi szóvá, mi a gond, még azelőtt megkérdezem, mielőtt a tornaterembe mennénk. A parkolóhelyek már csaknem dugig megteltek, de szerencsére sikerült találnunk egyet a bejárattól nem messze.
- Cam, minden rendben? Olyan hallgatag vagy.
- Persze – bólintott. – Csak egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy egy ilyen gyönyörű lányt kísérhetek el a végzős bálba. Ha valaki azt mondja nekem tavaly év elején, hogy ez megtörténik, képen röhögöm. Gyönyörű vagy, Grace. Nem csak ma este, hanem mindig. Neked nem kell hozzá báli ruha, smink, szépen beállított haj. Az a fajta lány vagy, aki egy kinyúlt pólóban is gyönyörűen fest, és kócos hajjal is pont ugyanolyan elbűvölő, mint megfésülködve. Talán ez lesz az utolsó alkalom, hogy elkísérhetlek egy bálba, és ezt nem akarom elfogadni.
- Nem kell, hogy ez legyen az utolsó – szipogtam. – Még nagyon sok bálba elkísérhetsz.
- De végzős bál ez az utolsó és egyetlen – vigyorgott. – Csináljuk úgy, hogy tökéletes legyen.
- Nekem már így is tökéletes – mondtam, és hozzá bújtam. Védelmező karjait körém fonta, és hosszú percekig ott ácsorogtunk a parkoló sötétjében. Most már hálás voltam azért, hogy Angie rábeszélt a vízálló sminkre. Ugyanis úgy bömböltem Cameron karjaiban, mint egy csecsemő.
- Be kellene mennünk – mondtam végül. Egy hatalmas levegőt vettem, de éreztem, hogy a sírás még mindig fojtogat.
- Szeretlek, Grace – szólt Cameron.
- Én is szeretlek, Cameron. – Gyengéd csókban forrtunk össze. Valaminek a végéhez közeledtünk. Nem tudtam megmondani, mi fog történni kettőnkkel, de annyit tudtam, hogy Cameron az igazi, a megmagyarázhatatlan, a minden.
A bálterembe lépve tátva maradt a szám. Tegnap, amikor befejeztük a végleges díszítést egyáltalán nem így nézett ki a terem. De most a fényekkel, és a rengeteg kiöltözött emberrel egyszerűen mesésen festett. A saját tündérmesémbe csöppentem, még ha éjfélkor vissza is kell vonulnom a kegyetlen valóságba, ez az éjszaka a miénk Cameronnal.

***
- Hova megyünk? – kérdeztem kíváncsian.
- Nem tudom, Ryan kikötötte, hogy találkozzunk a teremnél – vont vállat.
A történelemterem ajtaján halvány fény szűrődött ki. Épp egy üveg dugója repült a plafonnak, amikor beléptünk.
- Itt van a kis gerlepár – rikkantott Darren. – Csak rátok vártunk.
Darren, Ryan, Becca és mi ketten egy eléggé különös kis csoportot alkottunk. Egyikünk sem hasonlított a másikra, talán közös tulajdonságaink sem igazán voltak, mégis ahogy ott álltunk mind az öten, éreztem, hogy valami különleges részévé válhattam ez alatt a rövid idő alatt. Itt voltak azok az emberek, akikre évek múltán is majd büszkén mutatott, „igen, ő az az ökör, akivel barátok voltunk gimiben”. Ők azok, akiket mosolyogva fogok üdvözölni öt év múlva is, akinek nevetése örökre a fülemben cseng majd.
- Azért gyűltünk itt össze – kezdett bele Ryan ünnepiesen. – Hogy tanúi legyünk, miként lép ki e öt fiatal ebbe a cudar és kegyetlen világba. Köszönetet mondunk tanárainknak, akik a kelleténél nem többször húztak meg minket a vizsgákat, a szüleinknek, akik seggbe rúgtak minket, amikor valami eszméletlen nagy baromságot tettünk, a barátainknak, akik mellettünk voltak, és kihúztak minket a szarból.
- És természetesen köszönetet kell mondanunk annak a személynek, aki a makacsságával és az eltökélt segítő szándékával megmutatta nekünk, bárhová születtünk, bármit tettünk a múltban, a jövőnket nem feltétlen ez határozza meg. Grace, hála neked valószínűleg mindannyian egyetemre megyünk, és talán még karriert is futunk. Nélküled, mi tökfejek nem tettünk volna ekkora lépéseket, és tíz év múlva azon siránkoznánk, mit is rontottunk el. – Darren minden egyes szava a szívemig hatolt. Néhány órán belül másodszorra tört el a mécses, és könnyáztatta arccal öleltem át barátaimat, akik belopták magukat a szívembe örökre. Tudtam, hogy bármerre is sodor minket az élet, mindig számíthatunk egymásra. Ha csak néhány segítő szóra, vagy egy segítő kézre lenne szükség egy hulla eltüntetéseben, a teremben lévő emberek bármelyikét hívhatnám. Ez volt a legfontosabb. Ez a barátság, ami az utolsó gimis évemet csodálatossá és felejthetetlenné tette.
- Igyunk erre – kiáltott Ryan.
Mindannyian poharat ragadtunk.
- A jövőre – emelte magasba a poharat Darren. Mindannyian belekortyoltunk a pezsgőbe. A buborékok kellemesen bizsergették a torkomat. Újra és újra körbepillantottam, hogy az agyamba véssem ezeket a perceket, amik a búcsú első lépéseit jelentették. Azét a búcsúét, amire egyikünk sem állt még készen, de az idő vészesen fogyott, és nekünk már csak az maradt, hogy felkészüljünk a jövőre, ami a következő kereszteződésnél vár ránk. 

(UI: Elkezdődött a visszaszámlálás, két nap és megtudjátok, hogy ér véget Grace és Cameron története. Köszönöm, hogy velem tartotok ezen az úton. Lena) 
layout by Milky Way